A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 4

Évek teltek el amióta démonná váltam. Összesen huszonhárom. Sok minden történt ezidő alatt. Megtanultam használni a Kekkijustu-mat. A Kisatsutai (Démon Ölő Alakulat) évente Végső Kiválasztást rendezett és pár új tag lépett be vadonatúj Nichirin pengéjű kardjaikkal, amikkel könnyedén véget vethetnek az életünknek. Már megszoktam a démoni életet. Főleg úgy, hogy még nappal is járkálhatok bizonyos feltételekkel. Bár a táplálkozással vannak gondjaim. Az esernyőm, ami igazából napernyőnek is tökéletes, képes arra, hogy megvédjen a napsugaraktól. Ezt úgy lehet magyarázni, hogy az esernyő belső része az éjszaka. Fekete és csillagok vannak rajta, középen a Holddal. Ha felnyúlok, akkor nem érzem az ernyő tetejét, mintha tényleg az ég alatt lennék.

Amíg nappal a fejem felett tartom az ernyőt, nem számít, hogy milyen szögből érkezik a napfény, nem égek hamuvá. Az a tér, ami az ernyő és a talaj között van, az éjszaka egy része. Mindig mikor felfalok egy embert, egy nagyon apró csengő jelenik meg az ernyő szélén, majd egyre beljebb halad amikor egyszer körbeér. Eddig összesen százötven darab van. Komolyan veszem Muzan-sama parancsait, mivel fontos részét képezem a terveinek, de az, hogy embereket egyek, nagyon megvisel. Kéthavonta egy embert vagyok képes elfogyasztani, mivel egyszerűen nem tudom magam rávenni. Akárhányszor ennem kell, meg kell ölnöm egy embert, de saját magamtól soha nem tenném meg, így kényszerítenek, amit sírva élek át.

Minden második nap kint kell lennem nappal és démonölők után kell kutassak, mivel senki sem gondolja, hogy a démonok nappal is kint vannak a napfény ellenére. Az a feladatom, hogy megtaláljam a Kisatsutai főhadiszállását és megöljem Ubuyashiki Kagaya-t, a jelenlegi vezetőt. Ma is egy ilyen napom van. Úgy egy hete történt egy kis incidens Asakusa-ban. Muzan-sama találkozott egy démonölővel, aki felismerte őt annak ellenére, hogy még egyszer sem látta. Bár mondjuk ez történt velem is. Sőt, én még a nevét sem tudtam, nem úgy, mint ő. Azt sem tudtam, kicsoda, mégis megtaláltam. Nem tudom, mi vezetett hozzá. Egyre jobban érdekel, hogy honnan van a gyűrű, ami a nyakamban lóg.

Kitől kaptam? Mi történt azzal a személlyel?

Tsuzumi kúria. Ez az a hely, ahol a Alsó Kizuki hatodik volt tagja, Kyougai, élt miután Muzan-sama eltávolította őt a Kizuki-ból. Sajnáltam őt, hiszen tehetséges volt és szerettem azt, ahogy a dobjain játszott. A nap még az égen jár, de már lassan lemegy. Fénye megvilágítja a ház előtti sírokat. Azoknak a sírjait, akik ebben a házban lelték halálukat. Emberek, akik nem akartak meghalni. Emberek, akik előtt még ott állt az egész élet. Emberek, akiket már nem lehet visszahozni az életbe. Arra gondolok, hogy ők már nem mehetnek fel az égbe, a szeretteik körébe. Ide lettek láncolva ebbe a romlott világba.

Könnyeket hagyok hátra azokért, akiket most megöltek. Mivel a démonokat már megölték, így a lelkük már ott lehet a szeretteikkel. Indulok a Natagumo hegy felé, ahol az Alsó Kizuki ötödik tagja, Rui él a családjával, amit nem igazi kötelékek tartanak össze. Démonölők tartanak oda, így nekem is oda kell mennem. Nem tart oda egyetlen Hashira (Oszlop) sem, de mégis mennem kell. Huszonhárom év alatt találkoztam három Hashira-val. Mostanra mindhárom már visszavonult. Egy közülük nem akart végül megölni, a másik kettő elől pedig sikeresen elmenekültem. Nem felejtem el egyik találkozást sem. Főleg azt nem, amikor az életemet az az ember megkímélte, pedig démon vagyok.

...

Nem sietek, gyalogolok. Már pár napja annak, hogy úton vagyok. Nappal a kinézetem kicsit megváltozik, emberibb lesz. Sápadt bőröm élettel telibb, körmeim megrövidülnek és színük újra a régi, szemem pedig újra emberi, bár még azután is vöröses. Az eget felhők borítják, nemsokára esik. Ahogy kissé lehajtott fejjel sétálok az úton, megérzek egy ismerős jelenlétet és felemelem a fejem, hogy lássam, ki van előttem. Meglepődöm, ahogy a velem szemben jövő személy is. Mindketten megállunk és egymást nézzük. Több, mint húsz év alatt semmit sem változott a kinézete. Még most is tengu maszkot és kék haorit, rajta fehér felhőkkel, visel, mint akkor.