A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 1

      Még mindig engem néz. Egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Minden áron meg akar kaparintani és fel falni. Amíg engem néz, én szemügyre veszem démoni alakját. Olyan, mint egy emberé, de mégsem emberi. Egy férfi. Bőre, testfelépítése, illata, tekintete nem emberi. Bőre színe vetekszik a holt sápadt és szürke párosával. Csont szerkezete látszólag erősebb, mint egy emberé és izmai is emberfelettien kidolgozottak. Mellkasa nem emelkedik fel-le, szinte nem is lélegzik. Vértől bűzlik szakadt, mosatlan, véres ruhája. Szemei vérvörösek, hatalmas agyarai és karmai vannak. Vállig érő, sötétkék haja ápolatlan és vizes, mivel az eső még mindig esik.

      Néz és néz, mintha el akarná dönteni, hogy valós dolgot lát-e. Testem feszült, szinte meg se mozdulok. Lélegezni is elfelejtek. Szemeibe nézek és nem pislogok. Mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben. Ki ő? Mióta van itt? Honnan jött? Miért nem csinál semmit, csak néz? Miért nem zavarja őt az eső? Eső. Még mindig esik. Csak annak a hangját hallom. A szél fúj és lengeti a lámpást, ezzel hol megvilágítja a démont, hol nem. Vár. Valamire vár. Vajon mire? Én is várok. Várok arra, hogy megszűnjön ez a rémálom. Rémálomban vagyok, pedig nem is álmodom. Váratlanul egy hangot hallok meg a hátam mögül.

- Nee-san... - a hang irányába fordulok és az öcsémet látom meg az ajtóban.

      Tekintete rémületről árulkodik, amelyet a démon felé fordít. Meglepődöm. Észre sem vettem ezidáig, hogy bejött volna a szobába. Vissza akarok pillantani a démonra, de egy váratlan villámcsapás megállít benne és mire képes vagyok oda fordulni, már eltűnt. Sota, a kis öcsém, még mindig rémülten néz oda, ahol az előbb még a démon állt. Mikor lépett be a szobába? Lehet, hogy egész végig őt nézte a démon és nem engem? Gondolataim romokban. Nem tudom, mit gondoljak. Felállok a székről, amin eddig ültem és odamegyek hozzá.

- Jól vagy,... Sota? - kérdezem, nem igazán tudva, mit is mondjak neki ezen kívül.

Sota megremeg, majd szorosan átöleli a derekamat, mivel csak odáig ér fel hét évesen. Kezem a fejére teszem és többször végig simítom rajta, majd gyengéd szavakkal próbálom őt nyugtatni.

- Semmi baj, Sota... Itt vagyok. Nincs semmi baj. - súgom halkan.

- Féltem... Annyira féltem... - mondja remegve.

- Sssh... Már nem kell félned. El múlt a veszély. - próbálom továbbra is nyugtatni. Egyszer csak kitárul az ajtó és édesanyánk jön be az ajtón.

- Ayame, Sota! Mi történt? Mi tart nektek ilyen sokáig, hogy kijöjjetek enni? - kérdezi ahogy látja, hogy magamhoz ölelem és nyugtatni próbálom Sota-t.

- Semmi baj, Anyu. Csak Sota megijedt a villámlástól semmi több. Bocsánat, hogy értem kellett küldjed. Mostanában kicsit fáradtabb vagyok és tompábbak az érzékszerveim. - mondom, de nem mondhatom el neki az igazat.

      Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon, hiszen a démon már el ment. Azonban hiába a tudat, hogy nincs itt, nem tudom kiűzni tekintetét az elmémből. Olyan, mintha még mindig engem nézne valahonnan. Vagy lehet, hogy Sota a célpontja. Bárhogy is legyen, nem engedhetem, hogy a közelébe menjen. Nem engedhetem, hogy bármi baja essen a családomnak.

      Édesanyámmal az étkezőbe megyünk, ahol az asztalnál már meleg étel és édesapánk boldog mosolya, hogy láthat minket. Mind leülünk az asztalhoz és egy család módjára töltjük el együtt az este hátralévő részét. Miután végzünk a vacsorával, mindenki nyugovóra tér. Mielőtt én is aludni mennék, becsukom az összes ablakot. Azt az ablakot is, amin keresztül először láttam életemben démont. Lefekszem a futonomra és puha párnára hajtom a fejem, de nehezen jön álom a szememre. A démonra gondolok és arra, hogy mennyire emlékeztet engem a külseje valakire. Olyan érzésem van, mintha ismerném. Ezzel a gondolattal merülök el az álmok csendes, békés tengerében.