A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 12

- Miért csinálod még mindig ezt? - kérdezem önmagamtól, ahogy egy ragyogó lilaakác fa előtt állok, aminek a tövében emberi énem ül. Egy réten vagyunk, egy tó közelében. Csillagos éjszaka van. Langyos szellő fúj. Most találkozunk először szemtől szemben.

- Nem hagyhatom, hogy teljesen eluralkodjon felettünk Kibutsuji Muzan. - felel a kérdésre egyszerűen.

- Hagynod kéne. Nélküled sokkal könnyebb lenne. - nézek rá megvetően.

- Tudod, hogy nem tűnhetek el csak úgy. Minden démonban maradt valamennyi emberség. - mosolyog rám ennek ellenére.

- Amitől gyengék lesznek és vesztenek. - morgok feszülten.

- Ha valakiből teljesen kiveszik az emberség, akkor egy lelketlen szörnyeteg lesz. Te egy ilyen lénnyé akarsz válni? - biccenti oldalra a fejét.

- Megteszek mindent, amit tudok, hogy Muzan-sama elérje a célját. Még akkor is ha ez azzal jár, hogy elvesztem az emberségem. - nézek rá komor tekintettel.

- Nem dobhatsz el engem olyan könnyen. Elvégre mi egyek vagyunk. Ráadásul minél több vért kapunk Muzan-tól, a kettőnket össze mosó öböl megszűnik és a két folyó egyre jobban elhatárolódik egymástól.

- Annak ellenére, hogy egyek vagyunk, nem mondasz el nekem semmit. Akárhányszor felül kerekedik az emberibb énem, sosem emlékszem arra, hogy mi történt azon idő alatt miután újra visszanyerem az irányítást. Miattad nem emlékszem arra, hogy mi történt a Kisatsutai Főhadiszállásán.

- Ezzel én is tisztában vagyok. Ezen huszonhárom év során összesen száz harmincnyolc alkalommal, vagyis kéthavonta kerekedtél te felül, amikor embert kellett egyek. A többi alkalommal, amikor nem sikerült, rám erőltették, hogy embert egyek... Háromszáz csengő van az ernyő éjjelébe rejtve. Alig pár hónap alatt sikerült megdupláznod a huszonhárom éven át szerzett csengők számát. Falvakat mészároltál le. - jelenti ki, mire megjelennek körülöttünk az arany fényben ragyogó csengők a levegőben lebegve és időnként csilingelnek. Az egyik oda lebeg hozzá.

- Emlékszem erre. Ez az ember volt az első. Azon a napon... Bár kedvesen elsétáltunk mellette, száz méter után nem bírtál az éhséggel. Átvetted az irányítást, visszamentél hozzá és felfaltad... Pedig az Ő nagyapja volt... - teszi hozzá halkan, miközben a nyakában lógó láncra fűzött gyűrűhöz nyúl.

- Már nem emlékszem és nem is érdekel, hogy ki adta nekünk azt a gyűrűt. Az már az emberi múltunk része, amit hátra kell hagynunk. Az egyetlen ember, akivel foglalkoznunk kell, az Ubuyashiki. Meg kell ölni őt és a családját, hogy megszűnjön a Muzan-sama terveit akadályozó tényező.

- Csupán azért, mert ha esetleg Kagaya-san meghal, a démonölők nem fognak eltűnni. Inkább még jobban arra fognak koncentrálni, hogy megállítsák Muzan-t... Azt hiszem, tudom, hogy Kagaya-san miért hasonlít Ő rá.

- Csupán azért, mert ugyanúgy egy gyenge ember, mint Ő.

- Nem. Egyikük sem gyenge. Őt láttam amikor Kagaya-sanra néztem. Meglehet, hogy Kagaya-san az Ő reinkarnációja. Már huszonhárom éve annak, hogy Ő meghalt. Kagaya-san is hamarosan huszonhárom éves lesz. Neki kell segítenünk. Ha a démonölőknek segítünk, akkor hamar véget vethetnénk ennek az egésznek.

- Te mindenbe bele látod az ostobaságaidat. Kizárt dolog, hogy az embereknek segítsünk. Azzal elárulnánk Muzan-samat és azonnali halál várna ránk. - jelentem ki, mire újra elmosolyodik.

- Kár, hogy nem emlékszel arra, mi történt a Kisatsutai főhadiszállásán. Máskülönben nem mondanád azt, hogy azonnali halál járna nekünk, ha eláruljuk őt. Elvégre amikor Akaza a színe elé vitt minket, Muzan nem ölt meg, pedig erőteljesen elárultuk őt. Helyette előrángatott téged, a démoni énünket. - jelenti ki, mire elsötétül tekintetem és összeszűkülnek szemeim.