A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 8

Ember vagyok. Egy faluban vagyok. Hét ágra süt a Nap és kellemes, meleg szellő fúj. Körülöttem emberek járkálnak az úton. Nem ismerem ezt a helyet és az embereket. Ez a kis falú az út két oldalán helyezkedik el. Mindkét oldalon házak vannak. Mindenki mosolyogva köszön nekem, pedig nem is ismerem őket. Nem ismerek senkit és semmit, ami itt van. 

      Mi ez a hely? Egyáltalán hogyan kerültem ide?

- Nee-san! - egy kisfiú hangját hallom meg, mire a hang irányába fordulok. Felém szalad egy boldog mosollyal az arcán. 

- Nee-san, már mindenhol kerestelek! Anyu üzeni, hogy kész az ebéd, gyere! Ráérsz még arra, hogy a vőlegényeddel találkozz! - mondja, majd megfogja a kezemet és húz maga után, egy számomra ismeretlen hely felé.

      Nee-san?... Anyu?... Vőlegényem?... Mi ez?... Mi folyik itt?...

Ahogy elmerülök meglepő gondolataimban, megérkezünk egy kis házhoz a falu egyik végébe. Egy asszony vár minket nagy mosollyal az arcán.

- Anyu, megtaláltam Nee-sant! - mondja boldogan a kisfiú az édesanyjának ahogy elengedi a kezem.

- Ügyes vagy, Sota! Na gyertek be, vagy kihűl az ebéd. - mondja az édesanyja, mire Sota berohan a házba és az anyuka felém fordul.

- Baj van? Mire vársz, Ayame? Gyere be. - mondja, majd bemegy a házba.

      Ők lennének az édesanyám és a kisöcsém?... Ez lenne az emberi életem? 

Utánuk megyek a házba és helyet foglalok az asztalnál, majd nekiállunk enni. Idegen nekem ez a szituáció, de mégis ismerős. Egy négyszemélyes asztalnál ülünk mi hárman, kisöcsém, Sota, édesanyám és én. Olyan idegennek érződik nekem az étel íze. Legszívesebben nem enném meg, de nem akarok fájdalmat okozni édesanyámnak. 

- Apátok hamarosan hazaér. - jelenti ki édesanyám, majd egy mosollyal rám néz. - Biztosan nagyon boldog lesz, amikor megtudja, hogy Keiji-kun eljegyzett téged, Kincsem. - mondja, amitől megáll a kezem és lesokkolt tekintettel nézek rá. Hirtelen kiejtem a kanalat a kezemből és a nyakamhoz kapok, amiben ott lóg a nyakláncon a gyűrű. 

      Eljegyzés?... Keiji?... Mi ez?... Mi folyik itt?... Ez nem lehet a valóság... Mi történik velem?...

- Hol van Keiji?! - kiáltom el hirtelen magam, mire mindketten meglepetten néznek rám.

- Mi a baj, Kincsem? Valami történt? - néz rám aggódva édesanyám.

- Azt mondtad nemrég, hogy a falu másik végénél lévő fánál találkoztok. - szólal meg Sota, mire gyorsan felpattanok az asztaltól és kifutok a házból. Édesanyám és Sota követnek.

- Állj meg, Ayame! - kiált utánam édesanyám ahogy megáll a ház előtt.

- Ne rohanj annyira, Nee-san! - kiált utánam Sota is, megállva édesanyám mellett.

Azonban nem hallgatok rájuk. Szélsebesen futok végig az úton, kis híján neki menve az embereknek. Futok, szaladok. Egy pillanatra meg sem állok. Egy olyan érzés kerít hatalmába, mintha ez már egyszer megtörtént volna velem. A járókelők meglepetten, döbbenve néznek utánam, nem tudva, hova és miért rohanok ilyen nagy igyekezettel. Ezt én magam sem tudom, csak azt, hogy oda kell mennem, bármi is legyen ott. Lassacskán elérem a falu másik végénél lévő dombot, ahol egy ki virágzott lilaakác fa vár, aminek lehulló szirmait az egyre erősebb szél felém fúj. Becsukom a szemem pár pillanatra és mikor kinyitom a szemem, egy fiú áll a fánál. Kedvesen mosolyog rám, mint aki már hosszú ideje vár rám. Nem ismerem fel őt, de azt tudom, hogy ismerős a kinézete.