A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 6

Ez a rész tartalmazni fog egy-két spoilert a mangából, szóval csak óvatosan az olvasással. ;)

---

A Hashira találkozó eléggé hosszadalmas volt, mivel mindenről be kellett számolnom, amit tudok. Arról, hogy Muzan legfőbb célja megtalálni a kék pókliliomot, amivel immúnis lenne a napfényre, ezzel egy tökéletes lénnyé válna. Arról, hogy a Kizuki Felső és Alsó Holdakra van osztva. Arról, hogy Muzan képes olvasni azoknak a gondolataiban, akikkel megosztotta a vérét és bemérni a helyzetüket. Mindezt a távolsággal egyre nehezebben teheti meg. Akik pedig látótávolságon belül vannak, azoknak minden gondolatát hallja. Az átokról, miszerint, hogy ha eláruljuk Muzan nevét, vagy bármilyen információt vele kapcsolatban, akkor meghalunk. És ezt az átkot észrevehetően mind Tamayo-san, mind Nezuko önszántából a visszájára fordította. Azonban úgy látszik, hogy Muzan még nem tud erről Nezuko-val kapcsolatban.

Ráadásul a jelek szerint valahogyan nekem is sikerült ezt az átkot visszafordítani, aminek nagyon örülök. Végre nem kell a rettenetes parancsait követnem és élhetek. Azonban abban nem vagyok biztos, hogy meddig leszek még életben. Igaz az, hogy most elfogadtak, de nem tudhatom, hogy mit tartogat majd számomra a jövő. Lehet, hogy idővel megölnek, mivel szükségtelenné válok, hiszen már megosztottam minden tudásomat velük. Nem tudhatom, hogy meddig élhetek még. Jelenleg kint ülök a teraszon és magam elé merengek az éjszakában. A Hashira Találkozó még mindig tart, de azon már nem vehetek részt. Olyan dolgokról tárgyalnak, amiket nem kéne hallanom. Hallgatózhatnék, de nem teszem.

Ha azt akarják, hogy halljam, akkor hallom. Ha nem akarják, hogy halljam, akkor nem hallom meg. Ami nem rám tartozik, azzal nem törődöm. Legalábbis próbálok nem törődni vele. Kizárom azokat a dolgokat, amikkel nem akarok foglalkozni. Most is ezt teszem, ahogy hallgatom az éjszaka hangjait, azonban kizárom az ajtó mögött folyó beszélgetést. Beszippantom a lilaakác finom illatát és elgondolkozom rajta, hogy mégis miért kerülik a démonok a lilaakácot. Emlékszem arra az estére, amikor egy lilaakác fához sétáltam és Muzan figyelmeztetett arra, hogy kerüljem el, mivel a lilaakác mérgező a démonok számára és az illata alapján messziről elkerülik, mivel nem szeretik. Belegondolva, egy átlagos démonnak ez a hely egy halálos csapda.

Egy hely, amely egyben gyönyörű és halálos is. Itt ragadtam...

- A lilaakác csapdájában... - mondom ki hangosan gondolatmenetem végét, majd elhallgatok.

Újra elgondolkozom most azon, hogy engem nem taszít az illata. Sőt, engem inkább vonzz ez az illat. Nem tudom, hogyan. Nem tudom, miért. Nem találok rá magyarázatot. Egyszerűen csak vonzz. Az egész hely vonzz. Vonzz, mintha csak azt akarná, hogy itt maradjak. A Hold ma sem mutatja arcát, csak a csillagok lepik el az eget. Csillagok. Muzan azt mondta, hogy azért lettem én a Hoshi, mivel aznap, mikor át változtatott, csak a csillagok voltak jelen az égen, ahogyan ma is. Váratlanul lépteket hallok meg, amikre eddig nem figyeltem fel. A Találkozónak vége és a Hashira-k távoznak.

Hirtelen az ajtókat elhúzzák és Oyakata-sama lép ki a teraszra, oldalán a két kislánnyal. Feléjük fordulok. Oyakata-sama szól a gyerekekhez, de még mindig nem hallom, mivel kizártam minden hangot. Ide jönnek hozzám és Oyakata-samat leültetik tőlem két méterre, majd a lányok távoznak. Oyakata-sama pár pillanatig mered a semmibe, majd felém fordul.

- Szép estét, Ayame-san. - hallom meg selymes hangját, mire minden más hangot is újra hallok.

- Önnek is, Kagaya-san. - köszönök ahogy teljesen feléje fordulok.

- Elnézést kérek amiért idekint kellett lenned. - mondja.

- Nem kell elnézést kérnie. Megértem, hogy vannak olyan dolgok, amit egy démon jelenlétében nem szívesen beszélnek meg. Főleg nem egy olyan jelenlétében, akit akár a Kizuki egyik tagjának is lehetne nevezni. Egyébként is szeretek idekint lenni. Engem nem taszít a lilaakác illata. - mondom erre.