Vegyes sztorik

Medúsza

-A szerelem megállíthatatlan. Bízz benne! –mondta Aphrodité. Pedig tudta, ó, ő volt az egyetlen, aki tudta, mi készül. A szerelem istennője miért hagyja, hogy kihasználják? Bízz a szerelemben... Na és ha a szerelem nem bízik bennem? Csak kihasznál, eldob... Kegyetlen istenek... Kegyetlen érzések...

Ártatlan voltam, naiv és fiatal. Szerettem az életet, és tiszteltem az isteneket. Kedves voltam, csinos, barátságos, de nem volt bennem semmi különleges. Nem voltam gyönyörű, mint Pszükhé, erős, mint Atlanté, de még gazdag sem. Éppen ezért voltam feláldozható, kihasználható, eldobható. Az istenek játéka. De tudod mit, elmondok mindent. Nem számít, annyiszor megaláztak már. Legalább hasznom legyen.

Mindig szerettem a tengert, de ez nem is csoda. A tengerparti kisvárosok lakói a tengernek köszönhetik az életüket. De a tengernek ezer oldala van, és mindenki másikat szereti. Engem a hullámok nyűgöztek le. A széllel játszó, kecses, vad, gyönyörű, habzó, zabolátlan, szabad, féktelen, erős hullámok, amik olyanok akár a lovak.

Egy szikla szélén ültem. A szél belekapott vékony ruhámba. Ilyen hidegben senki nem jött ki ide. Egyedül voltam, és figyeltem szeretett hullámaimat. Néhány fel-felcsapott a sziklámra, és összevizezte a lábam. A csípős szél összeborzolta a hajam. Talán vihar készült. Természetes vihar, ami a vizet korbácsolja. Nem olyan kegyetlen, szívemet korbácsoló, életemet összezavaró vihar. Ez utóbbi percekig váratott magára. Egy magasra csapó hullámmal érkezett. Előttem állt, és én tudtam, ki ő, és mégis elbűvölt.

Csak leült mellém, és megkérdezte:

-Gyönyörű, ugye?

Mintha tudta volna, hogy már azelőtt beleszerettem egy kicsit, mielőtt találkoztunk. A tekintete, amivel rám nézett, vad, eszeveszett táncra, hajszára hívott, akár a víz a szelet. Nem tudtam ellenállni. Vele akartam tartani, akármit akar, akármit tesz, követni akartam. Elmosolyodott, mintha kinevetné a zavaromat, de nem megalázóan, kedvesen, megértően.

Közelebb hajolt, és én már attól féltem, meghallja, a szívemet, ahogy ki akar törni a mellkasomból. De nem tett semmit.

-Hogy hívnak, szépséges hajadon? - hangja körülfont, mintha meleg tengerbe merültem volna.

-Medúsza. – hangom picit rekedt volt, ideges, és halk. Senki nem mondott még nekem ilyet.

Poszeidón elvarázsolt, és a varászlatból csak a nővéreim hangja szakított ki, akik engem kerestek. Felpattantam, és idegesen magyarázkodni kezdtem volna, de ő megelőzött. Az arcomra simította a kezét, mire nekem elállt a lélegzetem, és meg sem tudtam mozdulni.

-Találkozzunk Athéné templomában holnap ilyenkor! – mondta, és elment. De nem úgy, mint holmi halandó. Teste vízpermetté bomlott, és a tenger elcsendesedett. A két nővérem szemrehányóan szaladt oda hozzám.

-Medúsza, miért nem szóltál?

- Már égen-földön kerestünk!

- Végig itt voltál?

- Aggódtunk érted!

Rázták a vállam, és végre lassan felnéztem, arcomon idióta, levakarhatatlan vigyorral. Míg visszasétáltunk a házunkhoz mindent elmeséltem. Ők is mosolyogtak, örültek nekem, és megígérték, hogy mindenben támogatnak, de ez maradjon a mi titkunk. Én nem voltam jó titoktartó, de nem mondtam senkinek semmit.

Éjjel, álmomban Aphrodité látogatott meg, azt hiszem. Megkérdeztem, hogy mi tévő legyek, menjek-e újra találkozni Poszeidónnal. Azt mondta, bízzak a szerelemben, de a szemében mintha egy csepp sajnálatot láttam volna. Ezt azonban, ha volt is, elnyomta a bátorító vakmerőség, a tűz.