Vegyes sztorik

Színek

Eleina hetek óta gondolkodott. Az emberek rendszerét már átlátta – most úgy döntött, kipróbálja. Fölállt, elrugaszkodott, és fejest ugrott egy közeli felhőbe. Innen az út egyenesen vitt bárhova, ahova menni akart. Egy nagy várost választott ki. Ott voltak legszínesebbek az emberek. Hiszen egyszerű, egyszínű ruhájuk színét a szívük határozta meg, bár úgy tűnt, ezt nem tudják.

Eleina ruhája hófehéren tündökölt. A város sötét részeibe sokan beleolvadtak, de még többen kiragyogtak a homályból. Vörös, mint a düh és a szeretet, kék, mint a béke és a vakmerőség, sárga, mint az irigység és a szorgalom, rózsaszín, mint a boldogság, öröm és a féltékenység. Persze a foltos ruhák sokkal gyakoribbak voltak. Eleina elment egy ősz, szegény külsejű férfi mellett. Ruhája nagyrészt sárga és kék volt: a kislány biztos volt benne, hogy az előbbi az irigységet, az utóbbi a békét jelenti. Ekkor jelent meg a ruhája szegélyén az első szín a bordó, a sajnálat színe. Érezte, hogy a szíve összeszorul: bár tudna segíteni! Egy fiatal nő lépett oda hozzá, kedvesnek tűnő mosollyal.

- Drágám, hol hagytad a szüleidet? Hadd segítsek? – szólította meg. Eleina azonban a ruhája színét figyelte. Fekete, a sötét kegyetlenség, narancs, az eltökéltség, zöld a kapzsiság, lila, a divat és türkiz, a kreativitás. Kedvesség, segítőkészség egy csepp se. A kislány rémülten szaladt el, otthagyva a meglepett nőt. Vállán megjelent az élénk kékeszöld, a félelem.

Eleina leült egy padra. Figyelte az embereket. Egy hatalmas épületbe, amin irodaház felirat díszelgett, rengeteg ember ment be, jött ki. Ruhájuk mélykék, az unott bánat, khaki, a magány, vajszín, az elegancia, és korallszín, az engedelmesség. Ezek aránya volt csak változatos, meg a ruha nyakánál egy folt: gyakori volt a vörös, mint a düh, a püspöklila, mint a hatalom, és a barna, mint az aggodalom, de előfordult bézs, a figyelem, szürkéskék, az odaadás, és erős rózsaszín, a kedvesség is.

Eleina elszomorodott. Ennél pozitívabb érzelmekre számított. Lassan neki is megjelent derekánál a sötétkék, őszinte bánat.

Sötétedni kezdett. A kislány fölállt, és elindult a város széle felé. Emlékezett, hogy erre halványrózsaszín örömet, neonzöld élénkséget, napsárga harmóniát, és lazacszín egyszerűséget látott. Teljesen sötét volt, mire odaért. Vágyakozva nézett fel a csillagokra: visszasírta azt, amikor még ott ücsörgött. Jobb combjánál megjelent a vágyakozás bíborja. Nem mintha nem tudott volna visszamenni, de makacs volt. Kitartott elképzelése mellett.

A szürke éjszakában egyszercsak imbolygó lámpafényt vett észre. Egy idős nő tartotta a kezében, ruháját meleg, sötétnarancs szeretet, tökéletes, égszínkék béke, egy kevés zöldessárga lustaság, egy cseppnyi sötétzöld torkosság, és aranybarna segítőkészség. Eleina arca felderült, mosolyogni kezdett. Csodálatosnak tűnt a nő, sokszínűvolt, és tökéletes. Egymás szemébe néztek. Az ismeretlen arcán mosoly terült szét, és Eleina számára már nem tűnt olyan idegennek.

- Gyere! Elkísérhetsz haza. Segítek. – Nyújtotta a kislány felé a kezét a nő. Eleina azonnal megragadta.- Mollio vagyok. – mutatkozott be kísérője.

­- Én Eleina. – felelt a kislány. – Köszönöm, hogy segítesz. – bal combjánál gyorsan terjedt a szeretve lenni és a „törődést kapni" narancsvörös – barackvirág színe.

Mollio befogadta Eleinát. Elmeséltek egymásnak mindent, amit tudtak, ami történt velük. Majd aztán, mikor eljött a perc, hogy a kislány hazatérjen, már nem akart. Hiszen pártfogójánál új otthonra lelt. Ruhája fehér része megtelt neonzölddel és halványrózsaszínnel, és néhány foltban a tökéletes égszínkék is megjelent.

Így a kislány maradt. Emberszerű angyalból angyalszerű ember lett.