If I Were Your Destiny (Befejezett)

Chapter 7: You can't deny your family!

Sziasztok drágáim!❤️❤️😘

Köszönöm a sok-sok türelmet és várakozást, eléggé ledöntött a lábamról egy tüszős mandulagyulladás. De hála az égnek, visszatértem én is és itt is volna az új fejezet! ;) 

Előre figyelmeztetnék mindenkit, hogy a részben trágár/csúnya kifejezések lesznek, így vágj neki a mai résznek! 

Remélem, minden jól van és nem beteg, valamint hogy pihentek  és olvastok majd a hétvégén ezerrel!
💖 (nemsokára hétvége 😏😏😉 ) 

Vigyázzatok magatokra, csodás hetet nektek! ❤️❤️

Ui: még mindig lehet csatlakozni a Facebook-csoporthoz. ;) 

All the love:

cseni9_malik

7.fejezet: Nem tagadhatod le a családodat! /You can't deny your family!/

Loren szemszöge

Szó szerint lefagytam. Arra azért nem gondoltam, hogy idetolja képét az ÉN házamba, az ÉN születésnapomon. James mellettem csak döbbenten nézett az ajtóban álló személyre, név szerint Tommyra.

- Azt hiszem, felviszem a kicsit az emeletre játszani-szólalt meg mögöttem Jamie felesége és amilyen gyorsan tudtak, fel is mentek a házam legfelső szintjére. 

Miután felmentek, kijött belőlem a lehető legszebb vendégköszöntő szöveg, amit valaha hallottam: 

- Mi a picsát keresel itt, Tommy? Mit akarsz ennyi év után? Még jobban a földbe tiporni? -néztem rá mérgesen, de a szívemen közben végtelen fájdalmat éreztem. James szorosan fogott maga mellett és közben kezemet szorongatta, mert ő is feszült volt. 

- Nem lehetsz szívtelen, Loren! Annyira sajnálom...-kezdett volna bele, de leállítottam, mert hirtelen költözött a düh az elmémbe.

- Elég legyen! Tíz éve elmentél otthonról egyik napról a másikra. Anyánk szinte belebetegedett abba, hogy a haláláig vissza sem jöttél, holott tudom, hogy tudtál arról, hogy rákos volt. ÉN, érted, ÉN , voltam ott neki mindig? Vigyáztam rá, rendeztem a házat, iskolába jártam, ápoltam anyát, etettem, jártam vele a kezelésekre, én ápoltam, amikor rosszul volt az új kezelési típustól és én konzultáltam mindig az orvosával, nem TE, Tommy! Otthagytad a húgodat és az anyádat a szarban, mert a te úri segged el akart már menni otthonról és világot látni. Csak ebben tudod mi a szomorú? Az téged nem érdekelt, hogy milyen rosszat hagysz magad mögött, csak saját magaddal törődtél, drága bátyuskám. Tudod, mikor anya meghalt, titokban kérleltem mindenkit ott fent, hogy mégis ott légy a temetésén, de nem voltál ott. Tudod mennyire szükségem volt rád akkor és anyának is a betegsége alatt? Nem, Tommy, nem tudod, mert nem voltál ott, jártad a saját utadat és nem törődtél és gondoltál a családodra, fel sem hívtál egyszer sem. De a temetésen kellett volna a testvérem, aki ott van és közösen támogatjuk egymást, de nem voltál ott sosem, ami már nem tud fájni, mert nekem nincs családom-fejeztem be mondatomat. 

Láttam, hogy az utolsó mondattal még jobban beledöftem a bátyám szívébe azt a bizonyos tőrt, de tíz év alatt sok mindent temettem el magamban, ami most kikívánkozott belőlem a hosszú évek után. 

James közben kezével letörölte az időközben kibuggyanó könnycseppjeimet. Szorosan hozzábújtam és hagytam, hogy csak csitítson és mellettem legyen. 

-Nem tagadhatod le a családodat, Lor! -csendült fel előttem Tommy szipogó és megtört hangja. Észrevettem, hogy valamit szorongat a kezében. 

- Nem tudod, min ment keresztül az évek alatt, szóval a helyedben csendben lennék-pillantott rá határozottan James.

- Szóval te lennél a sógorom. Örülök, Tommy Adams! -nyújtotta a kezét felé testvérem, amit a férfi lazán megrázott és utána ismét engem ölelt.

- Igen, én vagyok Loren férje, James. Kérlek, ne zaklasd fel még jobban! A legjobb lenne, ha most elmennél-tessékelte ki az ajtón lazán a testvéremet James.

- Kérlek, Loren! Ezeket neked írtam az évek alatt, olvasd el őket egyszer, ha úgy érzed, készen állsz rá! Én várok rád, hiszen a testvérem vagy, a húgom! Kérlek, ha úgy érzed, benne van a számom, hívj fel és én itt is leszek-nyújtotta át az eddig kezei között rejtőző csomagot, amit ezek szerint nekem szánt. 
***

Tommy az "írásai" átadása után el is ment, ahogy azt James kérte tőle. A látogatása nagy port kavart a szívemben és a lelkemben is. Sok régen elfeledett dolgot hozott felszínre, amiket azt hittem, már régen elfelejtettem. De abban a pillanatban nem ez számított. Hiszen mégsem ronthattam el a születésnapi meglepetésemet, ha már itt volt mindenki csak miattam. Jamiet és a kis családját Tommy távozása után lehívtuk, így az este újra visszanyerte a régi hangulatát. Miután vacsoráztunk és tortáztunk, a többiek erősködtek, hogy hunyjam le a szemem, hogy odaadhassák az ajándékokat. Kate elém szökdécselt és a kezembe nyújtott egy összetekert papírt. Ahogy kinyitottam a rajzot, két alak tárult a szemem elé, akik egy szívben vannak és körbeveszi őket három gyerek. Kérdő tekintettel néztem rá a keresztlányomra, aki csak nevezett értetlenségemen.
- Loren néni! Ez te vagy és James bácsi, mert szerelmesek vagytok. És ezért van ott a szív és a három gyereketeket rajzoltam le még. Lesz két kisfiatok és egy kislányotok-vigyorgott ránk szélesen ez a három éves cuki lányka, aki megálmodta és lerajzolta a jövőmet James-szel. Válaszul csak magamhoz húztam és szorosan átöleltem törékeny kis testét. James mosolyogva figyelt minket a másik kanapéról.
- James bácsi, ez így lesz? - nézett a férfi felé a kislány kíváncsi szemekkel.
- Reméljük, prücsök, reméljük! - kacsintott ránk vigyorogva.
Katet a szülei követték, akiktől egy nagyon nagy képkeretet kaptam, amin rajta vagyok én gyerekként és különböző életkorokon át a mai énemig jutottak el a képek. Közben vannak Jamie-vel, Anna-val, Kate-tel és James-szel készült képek is. A könnyeim folytak, ahogy ez a sok idő lefolyt a szemem előtt. James közben mellém ült és egy ékszeres dobozt nyújtott át nekem. A dobozt kinyitva egy gyönyörű ezüst láncot pillantottam meg, amin két kezdőbetű függött: J+L. Mire észhez tértem és felocsúdtam a döbbenetből, James már előttem is térdelt:
- Loren Adams! Megtisztelnél azzal, hogy nemcsak a barátnőm, de a lelki társam és a legjobb barátom, párom leszel? -nézett rám mosolyogva és reménykedve, mire boldogan a nyakába ugrottam és végre igazán azt éreztem, hogy haza értem...
...