If I Were Your Destiny (Befejezett)

Chapter 5:The past's haunting

Sziasztok, drágáim! 

Elnézést kérek a késésért, de végzős vagyok és eléggé sok minden szakadt hirtelen a nyakamba. :(  Szalagavató, ruhapróba, érettségi, témák, érettségi felkészítők stb. ♥ 

Köszönöm a türelmet, a várakozást, remélem az új rész elnyeri a tetszéseteket megint! ♥ 

Remélem, jól vagytok és sokat olvastok bent ebben a kissé őszies, hidegebb időben! ♥ 

Vigyázzatok magatokra, kitartást mindenkinek a suliban, munkában és szép hétvégét! ♥

All the love:

cseni9_malik

5.fejezet: Kísért a múlt /The past's haunting/

James szemszöge

Boldog voltam. Életemben talán először éreztem azt, hogy megtaláltam Ő-t. Loren elsőre bevallom kissé esetlennek tűnt, de aztán rájöttem, mekkorát is tévedtem vele kapcsolatban. Természetesen kellemeset csalódtam. Vette a poénokat, visszaszólt a csípős megyjegyzéseimre, nevetett velem és ami a a legfontosabb: velem volt mindig. Hívott, üzent vagy együtt töltöttük az időnket az elmúlt három hétben. 

A születésnapjára nagy meglepetésekkel készültem neki, így első feladatom volt fent maradni éjfélig és küldeni neki egy üzenetet, ami így szólt:

James: Nagyon boldog születésnapot, kedvesem! Légy boldog mindig és pihenj, ez a te napod! (küldés dátuma: ma, 0:00)

Az üzenet megírása után szinte hullafáradtan estem be az ágyba és tértem az álmok gyönyörű világába, ahol mostanában mindig Lorennel és a gyönyörű kék szemeivel találkozom. 

Reggel korán talpon voltam, hogy mindent időben elő tudjak készíteni estére. Fél kilenc felé írtam Lorennek, hogy készüljön el, mert egy óra múlva ott vagyok nála. Hamar elindultam érte kocsival, mivel tudtam, hogy itt a reggeli dugó kiszámíthatatlan. 

Nagy szerencsémre a forgalom nem volt nagy, így éppen bekanyarodtam a háza elé, amikor láttam, hogy már ki is nézett az ablakon. Rákacsintottam és kiszállva a kocsiból befelé vettem az irányt. Miután megszeretgettem a kutyákat, felnéztem Lorenre és elakadt a szavam, olyan gyönyörű volt. Drága üzlettársam ezután összekapta magát és indulásra készek voltunk, mikor Loren telefonja megcsörrent. Furán nézett a készülékre, mire biccentettem, hogy vegye fel és hangosítja ki, mivel ismeretlen hívó állt a kijelzőn.

- Halló, tessék? -fogadta a hívást félve a mellettem álló nő.

- Loren, hugicám! Milyen jó ismét hallani a hangodat...-szólalt meg a vonal másik végén egy férfi hang, aki ezek szerint Loren bátyja lenne? Loren mellettem megmerevedett, de a szemében hirtelen düh és harag csillant meg. 

- Mit akarsz, Tommy? Tíz éve felém se hederítettél. Egyáltalán minek hívsz fel? Honnan van meg a számom? -kelt ki magából hirtelen Loren.

- Csak boldog születésnapot szerettem volna kívánni neked-súgta alig hallhatóan ezek szerint Tommy.

- Erről kicsit lekéstél...úgy kilenc vagy tíz alkalommal, de nem baj, mindig is ilyen voltál. Otthagytál valamit és rá sem hederítettél többet-közölte szárazon a testvérpár kisebbik tagja.

- Loren, tudod, hogy megvolt rá az okom! -kezdett volna bele a férfi, de Loren elhallgattatta.

- NEM! Elég, Tommy! Nem vagyok kíváncsi az ultramenő életredre, a gyerekeidre, a feleségedre, sőt senkire sem! Éld az életed és én is élem az enyémet-parancsolt rá Loren, mire a vonal másik végén lévő fél szipogott egyet.

- Kérlek, Loren! A múlt héten költöztünk és tegnap észrevettelek a boltban, ugyanis egy helyen élünk...-könyörgött a bátyja, de ez sem hatotta meg Lorent, ugyanis ő nemes egyszerűséggel kinyomta a telefont és a földre rogyva sírva fakadt. 

Loren szemszöge

A földre rogytam, annyira rám nehezedett hirtelen a múlt súlya. Tommy hívása felidézte bennem azt, amikor a bátyám hirtelen egy éjszaka lelépett itthonról és utána sohasem láttuk őt viszont. Anya tudta már akkor, hogy beteg és ezt a testvérem is nagyon jól tudta, ennek ellenére mégis meglépett. Anya mikor másnap megtalálta Tommy búcsúlevelét, zokogva borult a nyakamba, miközben én belülről zokogtam. Imádtam a testvéremet. Mindig ott volt nekem, megvédett, vigyázott rám és mindent megbeszélhettem,elmondhattam neki. Aztán ő hirtelen eltűnt és én egyedül maradtam. Anya mellett nem mutathattam ki az érzelmeimet, hiszen így is fájt neki, hogy az egyetlen fia elment, nem akartam az én problémámmal is terhelni. Így hát magamba fojtottam a bánatomat, csináltam a dolgaimat, rendeztem anyát és próbáltam erős maradni és kitartani. 

Mikor Tommy hívása után a földre rogytam, James rögtön letérdelt mellém és az ölébe húzott. Nyugtatott és szépen, lassan lenyugodtam, de még mindig fájt, hogy egy hívás ekkora hatással volt rám. James aggódva figyelte minden lépésemet, mikor letelepedtünk a kanapémon és szorosan magához húzott. 

- Jól vagyok-nyugtattam meg kicsit mosolyt.

- Ne használd az álmosolyodat, nem versz át! Mi volt ez az egész, Lor? -kérdezett rá halkan, de mégis volt a tekintetében valami határozott. 

Nagyot sóhajtottam és nekiláttam elmesélni Tommy és az én történetemet addig, hogy ő elment otthonról. Figyelmesen hallgatott, közben magához ölelt és letörölte a mesélés alatt előtörő könnyeimet. Mikor befejeztem a sztorit, ő csak szorosan magához ölelt és a legfontosabb: ott volt velem és ha halkan, csendben is, de támogatott. 

- Nagyon sajnálom, hogy ezen végig kellett mennetek, Loren! Ígérem, mindig itt leszek neked és vigyázok rád! -súgta szinte alig hallhatóan, majd felállt az ülőalkalmatosságról, ezzel invitálva engem is hasonló cselekedetre. 

- Szóval, három plusz egy grátisz meglepetésem van a mai napra. Mit mondasz: velem tartasz minden mai programunkra? -vigyorodott el, ami engem is nevetésre késztetett. 

- Naná, Mr. Collins! Vegyem kihívásnak? -kacérkodtam vele, miközben kifelé lépkedtünk a kocsihoz. 

- Vegye, ahogy akarja, Ms. Adams! -invitált be a kocsiba és már indultunk is az első úti célunk felé. James volt olyan előrelátó, hogy bekötötte a szememet. 

A kocsi utat végigénekeltük, mivel a rádióban jöttek a jobbnál jobb mai és régebbi dalok is, amiket mi előszeretettel énekeltünk hangosan és önfeledten nevettük ki egymást, hogy kinek rosszabb a hangja. 45 perc kocsikázás után megállt a kocsi, James kipattant mellettem a kocsiból, ahonnan később nekem segített kiszállni. 

A tenger moraját hallottam meg a semmiből. James levette a szememről a kendőt és hátulról átölelve várta, míg íriszeim világa végre észreveszi, hogy hol is vagyunk. Mikor rájöttem, hirtelen megfordulva a férfi karjaiba vetettem magam. James nevetve húzott magához és puszilt bele a hajamba. 

- Köszönöm! Olyan régen volt a Santa Monica-i tengerparton-nevettem fel végre őszintén a mai nap folyamán.

- Gyere, sétáljunk egyet! És ehetnénk valami finomat-mosolyodott el a férfi, miközben kezeinket összefűzte. 

Nagyon lassan lépkedtünk a homokban és csak élveztük a tenger által adott nyugalmat, ami körbevett minket akkor és ott. James hirtelen maga felé húzott, rám nézett, mire bólintottam. És akkor ott, a tengerparton James Collins ajkai lassan táncba hívták az én ajkaimat. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy most megállítanám az időt és örökké így és itt maradnék. 

De én még ekkor nem tudtam,mit tartogat a nap hátralévő része...

.........