Örökké a szívedben

38. Ismét Budapesten

Miután az éjszaka közepén felriadtam, képtelen voltam vissza aludni. Álmatlanul forgolódtam, miközben pityeregve folyamatosan magamat ostromoltam, hogy én vagyok a hibás. Végül egyszer csak elnyomott az álom. Nagyjából egy órácskára.
Arra értem ki a konyhába, hogy apu a videóimat nézegeti. Érkezésemre lecsukta, és aggódó arccal nézett felém.
-Hogy vagy?
Válaszként, csak felé fordultam, és kisírt szemekkel, pufi fejjel, karikás szemmel tekintettem rá.
-Értem. Kérsz valamit enni?
Erre ismételten elsírtam magam. Apu felállt és védelmező karjaival az ölelésébe vont. Próbált csitítani, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást. Inkább elhúzódtam tőle, majd a szobámba vissza vonulva kulcsra zártam az ajtót, és az ágyamra dőlve tovább itattam az egereket.

▪️◾◼️◾▪️

Napok teltek el úgy, hogy az ágyamnak dőlve a földön ültem, és üveges tekintettel meredtem a semmibe, miközben egyre jobban magamba zárkóztam. Egy ideig jöttek az aggódó SMS-ek, illetve hívások, de mivel nem fogadtam egyiket sem, ezáltal egy idő után már abba maradtak.
Apu is aggódott. Nem is kicsit, ugyanis újból abba hagytam az evést. Igaz az első alkalomnál nem volt ott, de most igen, és rossz volt néznie, ahogy a lánya napról napra egyre rosszabbul lesz...
Az alvás sem ment egy könnyen. Folyamatosan rémálmok gyötörtek. Volt, hogy visszatérő volt, és akadt, olyan is ami nem. Apu pedig folyamatosan rohant hozzám, ha sikoltva ébredtem fel. Egy idő után már ott aludt mellettem, így csak felkellett kelnie ahhoz, hogy megnyugtasson. Viszont ettől se lett jobb.
Egy nap aztán apa besokallt.
-Kicsim! Hívtam anyádat, és megbeszéltük, hogy egy ideig nála leszel - jelentette be, miután benyitott a szobámba. És fal fehér arccal néztem rá könnyel áztatott arcomon újabb könnycseppek gördültek le. Apun is látszott, hogy nem szívesen tette ezt, de azt is láttam a szemében, hogy aggódik miattam. Fáradt, vastag, fekete karikás szemeit látva, pedig halványan rá bólintottam. Bár nem szívesen, viszont szerettem volna, ha végre kipiheni magát.
-Jól van. Szeretném, ha még ma össze pakolnál. Brigitta és a fia pedig voltak olyan kedvesek, hogy elvigyenek téged.
Egy újabb bólintásom után feladta a reményt, hogy megszólaljak, így kilépett a szobámból, de mielőtt becsukta volna, ennyit suttogott: -Szeretlek!

▪️◾◼️◾▪️

A táskáimmal a kezembe vonultam le az emeletről, miközben egy papírfecnit szorongattam két ujjam között. Mikor leértem, az asztalra helyeztem a lapot, apa elé. Mikor leolvasta, könnybe lábadtak szemei, majd felpattant a székről, és két hatalmas, erős karjait körém zárta.
Hogy mi volt a lapon? Elárulom. A kis papírfecnin ennyi állt csak: Köszönök mindent, máris hiányzol! Nem tűnhet nagy számnak, de ez nekünk az volt. Sose mondtuk ki, hogy hiányzik a másik. És ezáltal a kapcsolatunk se volt azaz igazi apa-lánya kapcsolat.
Két hangos dudaszó szakított ki minket a meghitt pillanatunkból, mire apu elhúzódott, majd kitessékelt az ajtón, mondván: Ne várassuk már meg őket, ha már volta olyan kedvesek, hogy elvisznek téged! Ebben igaza is volt. Így mikor szemtörölgetve kiléptem a házból gyanútlanul néztem az autóhoz, amiben... amiben nem más ült, mint Nándi. Megtorpantam, és egyből eszembe jutott az utolsó közös "élményünk", mire ismételten bömbölni kezdtem.
Majdnem összecsuklottam, mikor két erős kéz elkapott, majd felemelve a kocsihoz cipelt. Ránéztem. Nem más vitt, mint Nándi.
Észre se vettem amikor odajött - gondoltam. A fiú befektetett a hátsó ülésekre, majd homlokon csókolt és ezt suttogta: -Aludjál szépen, drága Zoé! - majd óvatosan becsukta az ajtót, mire elnyomott az álom.

▪️◾◼️◾▪️

Mikor felkeltem egy nagyon ismerős és régebben otthonomnak nevezett helyen voltam.
-Szervusz, kicsim! - anyám könnybe lábadt hatalmas, gyönyörű barna szemei néztek rám, mire én is elsírtam magam. Erre gyengéden átölelt, és nyugtató szavakat suttogott a fülembe.