2. Fejezet

13 1 0
                                    

MICHELLE MAXWELL megpróbált gyorsítani az önmaga által diktált tempón. A sík terepre esõ adagot már teljesítette, ha a virginiai Charlottesville-tõl délnyugatra fekvõ Wrightsburgöt és a városkát keretezõ lankás vidéket síknak lehet tekinteni. Most egy meredekebb szakasz következett, ám ez nem rettentette el különösebben az egykori evezõs olimpikont. Sikeres sportpályafutását kilenc, titkosszolgálati kötelékben lehúzott év követte, ami nagyban hozzájárult a majd száznyolcvan centis nõ kiváló fizikai állapotához. Az atlanti térség fölé ereszkedõ magas légnyomású ciklon azonban még rajta is kifogott; a tavaszi délután párás levegõje alaposan próbára tette a tüdejét és az izmait, miközben megpróbálta maga alá gyûrni a meredek kaptatót. Lófarokba kötött, fekete hajából elszabadult néhány vállig érõ tincs, amelyek most idegesítõ táncot jártak az arca körül. Annak idején épp azért lépett ki a titkosszolgálattól, hogy egy másik, volt titkosszolgálati ügynökkel, Sean Kinggel társulva magánnyomozó irodát nyisson ebben a kicsi virginiai városkában. King kegyvesztettként hagyta el az ügynökséget, de Wrightsburgben, ügyvédként, sikerült új egzisztenciát teremtenie. Érdekes módon még csak nem is hallottak egymásról, amikor Samu bácsi szolgálatában álltak. Egy helyi gyilkosságsorozat felderítése során kerültek kapcsolatba egy évvel korábban, amikor Michelle még a titkosszolgálat ügynöke volt. Az ügy sikeres megoldása révén elég nagy ismertségre tettek szert. A társulás és a nyomozóiroda beindítása Michelle ötlete volt; King csak némi vonakodás után adta be a derekát. Vállalkozásuk gyors sikerében fõszerepet játszott az elõzõ ügy kapcsán kivívott hírnevük és ügynökként szerzett nyomozói tapasztalatuk. Voltak ugyan szélcsendes idõszakaik is, de azoknak az egyébként munkamániás Michelle csak örülni tudott. Természetszeretõ ember lévén ugyanolyan elégedettséggel töltötte el egy-egy jól sikerült sátorozás vagy egy maratoni futóversenyen való részvétel, mint a bûnözõk lefülelése. Az erdõ hangjai ugyanolyan kedvesek voltak a fülének, mint a jogsértõk csuklóján kattanó bilincs. Az erdõben most nem lehetett mást hallani, csak a párás szellõben miniatûr ciklonokként kavargó falevelek zizegését, majd egy ág éles roppanását. Michelle felkapta a fejét. A helyiek beszélték, hogy idõnként felbukkan a környéken egyegy fekete medve, de sokkal nagyobb esély volt arra, hogy szarvas, mókus vagy róka zavarja meg a zizegõ idillt. Nem is foglalkozott a hanggal, ennek ellenére megnyugtatónak találta az övére csatolt pisztolytáska puffanásait a csípõjén. Titkosszolgálati ügynökként egyetlen lépést sem tett a fegyvere nélkül; magával vitte még a mosdóba is. Sohasem tudhatta elõre, mikor jön jól a néha koloncnak tûnõ kilenc milliméteres. Néhány perc múlva újabb reccsenés vonta magára a figyelmét, majd szaladó lábak dobogása. A titkosszolgálatnál töltött évek során volt alkalma megismerni ezt a hangot, és a minõségébõl azt is ki tudta következtetni, hogy hordoz-e valamilyen üzenetet. Az esetek többségében teljesen ártalmatlan volt, de azért elõfordult, hogy valamilyen sötét indíték váltotta ki – félelembõl fakadó óvatosság, váratlan támadás vagy rémület. Egyelõre azonban nem tudta minõsíteni. Még azt sem tudta megállapítani, hogy jót jelent-e vagy rosszat, és egyáltalán, odaillik-e? Lassított az addigi tempóján, és hogy ne zavarja a lombozaton átszûrõdõ napfény, kezébõl ernyõt formált a szeme fölé. Szinte halotti volt a csend. Pár perc múlva azonban ismét felhangzott a rohanó lábak hangja, ezúttal sokkal közelebbrõl, és nyilvánvalónak tûnt az is, hogy nem békésen kocogó embertõl származik. Az egyenetlen tempó, a fel-felerõsödõ, majd elhaló dobogás egyértelmûen félelemre utalt. Mintha balról jött volna, de nem volt benne biztos. Az erdõ, ebbõl a szempontból, becsapós helynek számított.

– Hahó! – kiáltotta, miközben ujjai elindultak a pisztoly agya felé. Nem igazán számított válaszra, és nem is kapott. Hátrarántotta a reteszt, de még nem biztosította ki a fegyvert. Kibiztosított pisztollyal ugyanis elég kockázatos lett volna a futás. Még kockázatosabb, mintha egy éles ollót tartott volna maga elõtt. Egyre közelebbrõl hallotta a lábak dobbanását, és most már biztosra vette, hogy embertõl származik. Csapdától tartott, így hátranézett. Ha ketten vannak, gondolta, könnyen bekeríthetik. De ha ez a tervük, életük végéig sajnálni fogják, hogy éppen õt szemelték ki áldozatul. Csak akkor állt meg, amikor teljes bizonyossággal sikerült behatárolnia a hangforrást. A rohanó lábak alatt egyre hangosabban zörgött az avar, ágak csapódtak, és valaki zihálva szedte a levegõt. Az elõtte emelkedõ kicsike domb még eltakarta az egyértelmûen ijedt, menekülõ személyt, de számítása szerint csak percek kellettek ahhoz, hogy elõbukkanjon az ágak közül. Ezt a rövid idõt arra használta fel, hogy kibiztosítsa a pisztolyát, és egy tölgy vastag törzse mögé bújva felvegye a célzáshoz legkedvezõbb pozíciót. Titokban még mindig azt remélte, hogy egy másik kocogó fog elõbukkanni a domb mögül, elsuhan mellette, és nem veszi észre sem õt, sem a fegyverét. A zavarkeltõ megérkezését szanaszét repülõ kavicsok jelezték. Michelle egész teste megfeszült. Két keze szabályosan rátapadt a pisztoly agyára, készen arra, hogy golyót repítsen az érkezõ homlokába. A domb mögül végre elõbukkant egy fiatal kölyök. A dombtetõre érve megállt, de csak egy pillanatra, majd hangos kiáltással lecsusszant a domboldalon. Még le sem ért, amikor egy másik, kicsit idõsebb fiú került Michelle látóterébe. Ha az utolsó pillanatban nem tudja lefékezni magát, biztos, hogy a társa nyakába esik. Végül, egy kétségbeesett irányváltást követõen, ott landolt mellette, ugyancsak a fenekén. Az ember azt is gondolhatta volna, hogy csak kergetõznek, ám félelemtõl eltorzult vonásaik megcáfolták ezt a feltételezést. A kisebbik fiú piszkos arcára halvány csíkokat festettek a szemébõl záporozó könnyek. A nagyobbik megmarkolta a vállát, felhúzta, és minden erejüket összeszedve ismét futásnak eredtek, bár céklavörös arcukból arra lehetett következtetni, hogy már nem bírják sokáig. Egyelõre azonban hajtotta õket a rettenet. Michelle visszacsúsztatta a tokba a pisztolyt, és kilépett a fa mögül.

– Fiúk! – kiáltotta. – Álljatok meg!

A suhancok azonban elszáguldottak mellette. Az egyik jobbról, a másik balról kerülte meg. Villámgyorsan megpördült, és megpróbálta elkapni az egyiket, de nem sikerült.

– Mi történt? – kiabált utánuk. – Ne féljetek, segíteni akarok!

Átsuhant a fején, hogy utánuk iramodik, de sportolói múltja ellenére nem volt biztos abban, hogy el tud kapni két félelemtõl megtáltosodott gyereket. Így inkább megfordult, és a dombocskát kezdte méregetni. Vajon mitõl rémültek meg ennyire? Vagy inkább kitõl? Még egy utolsó pillantást vetett a menekülõ fiúk után, aztán elindult abba az irányba, amelybõl jöttek. Kezd cikissé válni a dolog, gondolta, miközben elõkotorta a zsebébõl a mobiltelefonját. Mégsem tárcsázott. Nem akarta kihívni a rendõröket, míg be nem bizonyosodik, hogy nem egy medvebocs áll a nagy riadalom mögött. A dombtetõrõl nem volt nehéz észrevenni azt az ösvényt, amelyen a két gyerek érkezett. Nem is ösvény volt, csak egy keskeny csapás; az aljnövényzetnek még nem volt ideje összezárulni a menekülõk mögött. Úgy harminc métert mehetett, amikor egy kicsike tisztás tárult elé. Innen már nehezebb lett volna követni a nyomokat, ám a tekintete megakadt egy rongydarabon. Egy somfa alsó ágán lengette a szél. Keresztülvágott az irtáson, és folytatta útját a fák között. Jó tizenöt méter után egy másik, az elõbbinél nagyobb tisztáshoz ért, amelyen jól látszottak egy eltaposott tábortûz maradványai. Elõször arra gondolt, hogy a fiúk kempingezhettek a tûz mellett, és talán megijesztette õket egy állat, de mivel sem a fiúknál, sem a tisztáson nem látott kempingfelszerelést, gyorsan elvetette az ötletet. A maradványokból egyébként is nyilvánvaló volt, hogy régebben rakták a tüzet. Valami másnak kellett történnie. Ebben a pillanatban megváltozott a szélirány, és az orrlyukaiba mélyen benyomult a fuvallattal érkezõ szag. Öklendezni kezdett, és elfogta a félelem. Jól ismerte ezt a szagot. Semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Ilyen bûz csak oszlásnak indult emberhústól származhat. Michelle a szája és az orra elé húzta a futómezét – inkább a saját izzadságszagát választotta, mintsem a bomlásnak indult tetem kipárolgását. A fák mentén haladva megkerülte a tisztást, és a képzeletbeli szögmérõ 120. fokához érve megpillantotta, amit keresett. A tisztást szegélyezõ alacsony bokrok közül úgy emelkedett ki a megtámasztott kar, mintha a halott nõ búcsút akart volna inteni a földi létnek. Még ebbõl a távolságból is tisztán látszott, hogy a penészszínû bõr elkezdett leválni a karról, és a hús is ereszkedésnek indult a csontokon. Michelle addig araszolt, míg az uralkodó szélárammal azonos irányba nem került, és nagyot szippantott a friss levegõbõl. Végigfuttatta tekintetét a hullán, de közben készenlétben tartotta a pisztolyát is. A bûz, az elszínezõdés és a bomlás mértéke ugyan arra utalt, hogy a test már jó ideje ki van téve az idõjárás viszontagságainak, de nem lehetett tudni, mikor került oda. Még azt is el tudta képzelni, hogy a gyilkos a közelben ólálkodik. Michelle pedig nem kívánt osztozni az áldozat sorsában. A napfény megvillant a nõ csuklójára erõsített valamin. Michelle közelebb lopakodott, és megállapította, hogy egy óra az. Gyors pillantást vetett a saját órájára. Fél hármat mutatott. Leguggolt, és orrát a hónaljába fúrva elõvette a mobiltelefonját, beütötte a 911-et, és nyugodt hangon közölte a központossal, hogy mit talált. Pontos leírást adott a helyszínrõl, aztán felhívta Sean Kinget.

– Felismerted? – kérdezte King.

– A saját anyja sem ismerné fel, Sean – felelte csendesen Michelle.

– Máris indulok. Te maradj ott, ahol vagy, de tartsd nyitva a szemed. Bárki tette, meglehet, hogy visszatér a helyszínre, ha másért nem, azért, hogy elgyönyörködjön a keze munkájában. És még valamit, Michelle.

– Igen?

– Nem akarsz inkább futópadon edzeni?

Michelle szó nélkül kikapcsolta a telefonját, és keresett egy olyan pontot, amely elég távol esett a hullától, mégis szemmel lehetett tartani. Gyászos fordulatot vett a szép nap. A frissítõnek szánt futás és a gyönyörû hegyoldal egy rémálom részévé vált. A gyilkosság már csak ilyen. A legszebb dolgokat is képes elcsúfítani.

David Baldacci: ÓrajátékDonde viven las historias. Descúbrelo ahora