David Baldacci: Órajáték

4. Fejezet

MICHELLE SZERINT Sylvia Diaz jóval gyengédebben és hosszabban ölelte meg Kinget, mint az egy volt barátnõtõl elvárható lett volna, majd – miután King bemutatta õket egymásnak – olyan pillantást vetett õrá, amit csak barátságtalannak lehetett minõsíteni.

– Ezer éve nem láttalak, Sean – fordult vissza a férfihoz Sylvia.

– A munka az oka. Ki sem látszottunk belõle jó ideig. Csak most kezdett normalizálódni a helyzetünk.

– Nos – vágott közbe Michelle –, sikerült megállapítani a halál okát?

Sylvia lesújtó pillantása önmagáért beszélt.

– Nem hiszem, hogy ez önre tartozik.

– Csak kíváncsi voltam – válaszolta Michelle ártatlanul, majd némi hallgatás után hozzáfûzte: – Mivel én fedeztem fel a hullát. De gondolom, a boncolásig nem mondhat semmi biztosat.

– Te fogod csinálni a boncolást? ~ kérdezte King.

Sylvia bólintott.

– Igen. Bár a gyanús eseteket régebben át szokták küldeni Roanoke-ba.

– Tényleg? Vajon miért változtattak a gyakorlaton? – kérdezte Michelle.

– Korábban csupán négy olyan hely volt az államban, ahol törvényszéki boncolásokat lehetett végezni. Fairfax, Richmond, Tidewater és Roanoke. A dúsgazdag John Poindexter nagylelkû adományának köszönhetõen azonban itt is sikerült megteremteni a törvényszéki vizsgálatok szakszerû elvégzéséhez szükséges feltételeket.

– Hullaházra adományozni... nem morbid egy kicsit? – vetette közbe Michelle.

– Poindexter lányát pár évvel ezelõtt meggyilkolták. Mivel Wrightsburg a richmondi és a roanoke-i körzet határán fekszik, a két törvényszéki hivatal vitába bonyolódott a boncolás miatt. Végül Roanoke kapta meg a vizsgálat jogát, de a holttestet szállító autót baleset érte, amelyben megsemmisültek a legfontosabb bizonyítékok. Ennek következtében nem tudták elkapni a gyilkost, aminek az apa, érthetõen, nem nagyon örült, ezért a végrendeletében meghagyta, hogy a vagyona egy részébõl építsenek Wrightsburgben egy korszerûen felszerelt bonctermet. De egy ilyen esetben – pillantott a tetem felé – még a legmodernebb eszközökkel is elég nehéz megállapítani a halál okát.

– De azt csak ki lehet deríteni, hogy mennyi ideje halott? – kérdezte King.

– Ilyen fokú lebomlás esetén az sem lesz könnyû. A jelenleg rendelkezésre álló adatoktól és a boncolás eredményétõl függõen jó, ha egy hozzávetõleges idõkeretet tudok majd mondani.

– Látom, hogy hiányzik néhány ujja – jegyezte meg King.

– Igen – bólintott Sylvia. – Valószínûleg valamilyen állat rágta le. De hogy milyen... fogalmam sincs. Alig van valami nyom. Semmit sem találtak nála, ami segítene a személyazonosságát megállapítani.

– És mire lehet következtetni az ég felé mutató kézbõl? – kérdezte King.

Sylvia ingatni kezdte a fejét. – Nem tudom, és szerencsére nem is az én dolgom ezt kideríteni. Az én feladatom abból áll, hogy megállapítsam a halál idõpontját, és a nyomozók rendelkezésére bocsássam a boncolás során feltárt bizonyítékokat. Kezdõ koromban egyszer megpróbáltam Sherlock Holmest játszani, de nagyon gyorsan a helyemre tettek.

– Szerintem semmi rossz nincs abban, ha egy kórboncnok a nyomozás szolgálatába akarja állítani a tapasztalatait – jegyezte meg Michelle.

– Ugye? Magának is ez a véleménye? – Sylvia elhallgatott, majd így folytatta: – Az biztos, hogy a kar nem véletlenül került ebbe a pozícióba, hanem azért, mert valaki megtámasztotta egy villás ággal. Ennél többet nem tudok mondani. Kinghez fordult.

– Örülök, hogy találkoztunk. Még akkor is, ha a körülmények nem voltak éppen kellemesek. Viszontlátásra – mondta Michelle-nek, aki megrázta a felé nyújtott kezet.

– Mintha azt mondtad volna, hogy már nem randiztok – szólalt meg Michelle, amikor a nõ eltûnt a szemük elõl.

– Nem is. Már vagy egy éve szakítottunk.

– Vajon a hölgy is így gondolja? Nem hiszem.

– Nem tudtam, hogy látnoki képességekkel rendelkezel – jegyezte meg King savanyúan. – Jó lesz vigyázni, nehogy azon kapjam magam, hogy a tenyerembõl olvasol. Mehetünk? Vagy folytatni akarod a kocogást?

– Kösz, de egy napra éppen elég volt ennyi izgalom. Amikor a holttest mellé értek, King megtorpant, és az ég felé mutató karra bámult. Az arca megfeszült, a szemöldöke a magasba szaladt. – Mi az? – kérdezte értetlenül Michelle.

– Az óra.

A nõ az órára pillantott, de nem látott rajta semmi különöset. Hacsak azt nem, hogy pontosan egykor állt meg.

– Mi van vele?

– Michelle, ez egy Zodiac.

– Zodiac?

– Aha. És valami azt súgja, hogy nem utoljára találkozunk vele – mondta King.