David Baldacci: Órajáték

14. Fejezet

A BATTLE-BIRTOK egy impozáns domb tetején terpeszkedett. A nagy, háromszintes, téglából, kõbõl és fából álló épületet többhektáros, smaragdzöld park ölelte körül, amelynek egyegy fája szinte az égig ért. Látszólag régi pénzbõl épült, pedig annak a vagyonnak a korát, amelybõl a vénségesnek tûnõ falakat emelték, csak évtizedekben lehetett volna kifejezni. King és Michelle kénytelen volt megállni egy masszív kovácsoltvas kapu elõtt. Az aszfaltozott feljáró mellett, alacsony, fekete oszlopon volt a kaputelefon. King letekerte az autó ablakát, és megérintett egy fehér gombot, amire egy határozott hang válaszolt. A következõ pillanatban feltárult a kapu, jelezve, hogy a látogatók elõtt szabad az út.

– Köszöntelek a Casa Battle-ben – mormogta King.

– Így hívják? – vonta fel Michelle a szemöldökét.

– Nem. Én találtam ki. Most. Nem szellemes?

– De. Találkoztál már Remmy Battle-lel?

– Persze. Kevesen vannak, akik nem ismerik. És Bobbyval is golfoztam néhányszor. Kétségkívül uralni akarja a pályát, de acélos ütései vannak. Ellenkezni azonban nem jó vele, mert akkor erõt vesz rajta a kötekedõ temperamentuma. De visszatérve Remmy-hez... Az a fajta ember, akibõl csak morzsákat lehet kihúzni, azt is csak az õ feltételei szerint. És aki szembeszáll vele... nos, annak hamarosan urológusra lesz szüksége, és egy batyunyi csodára, hogy összerakhassa a széthullott önérzetét.

– Hogy az ördögben hívhatnak valakit Remmynek?

– Az általam ismert történet szerint Remmy apjának a Remington volt a kedvenc puskája. Ennek a rövidített változata a Remmy. Aki ismeri, állítja, hogy ennél találóbb nevet nem is kaphatott volna a hölgy.

– Ki gondolta volna, hogy ennyi érdekes ember él egy ilyen kicsike helyen? – mondta Michelle, végigjáratva tekintetét az impozáns villán. – Hû, micsoda ház! Egyszerûen mesés!

– Kívülrõl igen. Ám ami a belsõt illeti... majd meglátod.

Kopogásukra egy nagydarab, izmos, középkorú férfi nyitott ajtót. Sárga kardigánt, fehér inget, pöttyös nyakkendõt és fekete nadrágot viselt. Masonként mutatkozott be, és közölte, hogy Mrs. Battle-nek még be kell fejeznie néhány apróságot, de hamarosan csatlakozik a vendégekhez a hátsó teraszon. A Mason mögött lépegetõ Michelle alaposan szemügyre vette a lélegzetelállító berendezést. Minden darabról lerítt, hogy egy vagyonba került, és mégis... olyan érzése volt, mintha a felhalmozott értékeket nem becsülték volna sokra a bent lakók, és ezt sehogy sem tudta megérteni.

– De hiszen ez gyönyörû, Sean – suttogta elragadtatott hangon.

– Mi bajod vele?

– Ezzel? Semmi. Amikor a belsõrõl beszéltem, nem a bútorokra gondoltam, hanem az itt lakókra.

A hátsó teraszon hideg és forró tea, illetve különféle ropogtatnivalók várták õket. Mason kívánságuk szerint ellátta õket innivalóval, majd udvariasan visszavonult, behúzva maga mögött az erkélyajtót. Az esõs napok után talán elõször lehetett élvezni a nap simogató melegét. Michelle aprókat kortyolt a hideg teájából.

– Mégis, ki ez a Mason? Komornyik, vagy valami más?

– Komornyik, meg valami más – válaszolta King. – Idõtlen idõk óta a család szolgálatában áll.

– Akkor biztosan sokat tud – vélte Michelle. – Még a hasznunkra lehet.

– Ahhoz túlontúl hûséges, azt hiszem. Persze a hûség bonyolult dolog. Sohasem lehet tudni, hogy mikor inog meg, és némi elõny fejében mikor alacsonyítja valaki áruvá.