David Baldacci: Órajáték

15. Fejezet

– ELNÉZÉST KÉREK A lányom viselkedésért – kezdte Remmy. – Imádom, mégis vannak napok, amikor képtelen vagyok elhinni, hogy a vérrokonom.

– Nincs miért szabadkoznia, Mrs. Battle – mondta Michelle megértõ hangon.

– Még gyerek. Higgye el, mindegyik ilyen.

– Savannah nem gyerek, hanem huszonkét éves, felnõtt nõ – csattant Remmy hangja. – Most kapott diplomát a keleti part egyik legjobb egyetemén. Erre mit látok? Gyûrût a köldökében, tetoválást a fenekén. Nem azért küldtem egyetemre, hogy elmenjen az a kevés kis esze is!

Michelle tanácstalanul nézett Kingre.

– Hm, Remmy... – szólt közbe gyorsan a férfi. – Sajnálattal hallottuk, hogy mi történt Bobbyval. Hogy van?

– Még mindig kritikus az állapota – válaszolta az asszony ugyanazon a nyers hangon, amellyel a lányáról beszélt. Aztán lassú mozdulattal a homlokához emelte a kezét, végigsimította a redõit, és valamivel visszafogottabban így folytatta: – Ne haragudjanak. Nem vagyok elégedett Savannah viselkedésével, pedig belõlem sem sugárzik a vendégszeretet. De annyi minden történt az utóbbi idõben. Bobby sokáig kómában volt, és az istenverte orvosok nem tudtak mit kezdeni vele. Azt sem tudták, kijön-e belõle egyáltalán, és ha igen, mikor. Nos, kijött. Már a lélegeztetõgéprõl is levették. Sõt... Két nappal ezelõtt már meg is szólalt.

– Ez igazán biztató – mondta King.

– Legalábbis annak tûnik – folytatta az asszony. – A baj az, hogy teljesen összefüggéstelenül beszél. Nevekkel dobálózik, de fõleg csak motyog. Egyetlen mondatát sem lehet megérteni. Az orvosai azt sem tudják, hogy mikor van magánál, és mikor eszméletlen.

– Ilyen helyzetben nehéz is lenne megállapítani.

– Valóban? Azért a pénzért, amit kicsengetek nekik, elvárom, hogy megtegyenek bizonyos dolgokat. Járjanak vízen, ha kell, és építsenek ki a Jóistenhez egy telefonvonalat! – hadarta az asszony keserûen.

– És mi? Tehetünk valamit?

– Elmormolhatnak érte néhány imát. Attól biztosan nem fog romlani az állapota.

A teraszon, kávéstálcával a kezében, újfent megjelent Mason. Teletöltött egy csészét, és letette Remmy elé, aztán megkínálta Michelle-t és Kinget is. Mivel mindketten elhárították, méltóságteljesen visszavonult.

– Néha nagyon vigasztaló tud lenni egy csésze kávé – jegyezte meg Remmy, majd, miután ivott egy nagy kortyot, kényelmesen hátradõlt. – Harry Carrick kiváló ügyvéd, és Juniornak nagy szerencséje van, hogy elvállalta az ügyét. – Egy újabb korty kávé erejéig elhallgatott, majd magabiztos hangon így folytatta: – Junior tette. Olyan biztos vagyok benne, mintha a saját szememmel láttam volna.

– Ezzel meg is fogalmazta a lényeget, Mrs. Battle – csapott le King. – Sem maga, sem más nem látta Juniort.

Remmy csak legyintett.

– Na és a bizonyítékok? Meggyõzõek, nem gondolja?

– Túlságosan is azok – felelte King. – Egy valamire való betörõ nem hagy ennyire ordító nyomokat maga után. Lehet, hogy valaki szándékosan terelte rá a gyanút.

Remmy úgy nézett Kingre, mintha idegen bolygóról érkezett volna.

– Na és maga szerint ki akarna gyanúba keverni egy Junior Deaver-szerû alakot? Épeszû ember biztosan nem.

– Bárki, aki elkövette a betörést – hangzott a nyugodt felelet. – De ha már itt tartunk, el tudná képzelni Juniort kötvényeket és ékszereket értékesítõ orgazdaként?

– Nem tudta, hogy mit fog találni a szekrényemben – horkant fel Remmy. – És ami azt illeti, némi készpénzt is sikerült elemelnie. Márpedig a pénzköltés nem igényel einsteini adottságokat, vagy igen?

– Azért, ha megengedi, körülnéznénk, és feltennénk néhány kérdést azoknak, akik a házban tartózkodtak a betörés idején. Mindössze ennyit szeretnénk, Remmy. És bár igaz, hogy Harry Carricknek dolgozunk, biztosra veszem, hogy maga is szeretné megtalálni a bûnöst. Mármint az igazit.

Remmy elmosolyodott, de a szeme vészjóslóan villogott.

– Jól gondolja, Mr. King, bár a bûnöst, szerintem, már megtaláltuk. – A hangja hirtelen megemelkedett, és a szájából úgy záporoztak a szavak, mintha lángszóróval lõtte volna ki õket. – És ha az az ostoba fajankó hajlandó lenne megmondani, hová az ördögbe tette a jegygyûrûmet, talán rávenném az államügyészt, hogy ejtse az ellene felhozott vádakat! Ezt Harrynek is megmondhatja! És akkor talán lezárhatjuk ezt a lócitromként bûzölgõ ügyet!

Michelle észrevette, hogy a harag felerõsítette az asszony egyébként is domináns déli akcentusát. Róla aztán nem lehetett volna azt mondani, hogy affektál. Michelle gyorsan letette a teáscsészéjét, nehogy leejtse egy újabb kitörés esetén, s magában hálát adott Istennek azért, hogy Remington Battle nem az õ anyja.

King arcán azonban egy izom sem rándult.

– Ahogy kívánja, Remmy – mondta nyugodt hangon.

– Akkor körülnézhetünk?

Remmy egy hosszú percig hitetlenkedve bámulta a férfit. A szája meg-megrándult; szemmel láthatóan a haragjával viaskodott. Michelle egy pillanatig azt hitte, hogy kannástul King fejéhez vágja az asztalon gõzölgõ, elõbb még vigasztaló kávét. Talán át kellene térned a koffeinmentesre, gondolta kárörvendõn.

Végül Remmy mégiscsak felállt a székébõl.

– Jöjjenek, ha már itt vannak. Mutatom az utat!