David Baldacci: Órajáték

8. Fejezet

A VILÁGOSKÉK VW cammogva haladt a Wrightsburg központja felé tartó mellékúton. A sofõrje legombolt nyakú fehér inget, farmernadrágot és kényelmes papucscipõt viselt. Baseballsapkáját mélyen a homlokába húzta, így alig látott ki erõsen foncsorozott napszemüvege mögül. Túlzott óvatosság volt ez, tudta. Az emberek többsége önmagán kívül nem törõdött senkivel, semmivel. Akkor sem tudtak volna személyleírást adni róla, ha közöttük kószál estétõl reggelig. A szemközti sávban feltûnt egy felnyitható tetejû Lexus, de a VW sofõrje pillantásra sem méltatta sem az autót, sem a hullaház felé tartó Kinget és Michelle-t. Nyugodtan folytatta útját az öreg VW-ben, amelyben a számláló már kétszázezer mérföldnél is többet mutatott. A Bogár eredetileg kanárisárgán gördült ki a gyárkapun, de tíz évvel korábbi ellopását követõen átfestették, nem is egyszer. Legalább tíz rendszámtáblája volt már, és átalakítottak rajta mindent, amit csak lehetett. Ennek köszönhetõen gyakorlatilag azonosíthatatlan volt, akár egy tisztított fegyver, és maradéktalanul élvezte a tulajdonosa imádatát. A hírhedt sorozatgyilkos, Theodore Ted Bundy ugyancsak szívesen használt Bogarat a mészárlásaihoz, nem utolsósorban azért, mert a hátsó ülések eltávolításával tekintélyesen megnövelhette az egyébként parányi autó rakodóterét, így kényelmesen elfért benne a valaha nagyon is élõ, nagyon is emberi, nagyon is nõies rakomány. Ezenkívül hihetetlenül alacsony üzemanyag-fogyasztása miatt találta vonzónak a Bogarat. Ha tele tankkal érkezett a gyilkosság helyszínére, nem kellett azon aggódnia, hogy a tett elkövetése után nem tud elmenekülni az esetleges üldözõk elõl. A férfi jobbra fordult, és beállt annak a divatos üzletközpontnak a parkolójába, amelyben a kicsike Wrightsburg tehetõs polgárai vásároltak. Azt beszélték, hogy Bundy és a hozzá hasonló sorozatgyilkosok napi huszonnégy órát áldoztak egy-egy rémtettük megtervezésére. Ami persze nem csoda, Bundy IQ-ja például meghaladta a 120-at. A VW volánja mögött ülõ férfi ezzel szemben 160 feletti IQ-val rendelkezett. A Mensa tagja volt, vasárnaponként játszi könnyedséggel oldotta meg a New York Times keresztrejtvényét, és kisebb vagyonra tehetett volna szert, ha jelentkezik a Jeopardy! címû kvízmûsorba, hiszen a televízióban még el sem hangzott Alex mûsorvezetõ szájából a kérdés, õ már köpte is a válaszokat. Az igazság azonban az volt, hogy a megfelelõ áldozatok felkutatása nem igényelt különösebb zsenialitást. Mindenhol lehetett találni jelölteket. Ráadásul sokkal könnyebben, mint Bundy idejében, olyan okoknál fogva, amelyeket, szemben az átlagemberrel, egy valamire való gyilkos csukott szemmel is észrevett. A férfi unottan nézte, amint a szupermarketbõl elõbukkanó idõs pár a Mercedes furgonjához totyog. Miután beültek, felírta a rendszámukat. Ennek alapján, gondolta, könnyen azonosítja majd a címüket az interneten. Közben levonta a lehetséges következtetéseket. A két öreg egyedül vásárolt, ami azt jelentette, hogy nem élnek közös háztartásban sem a gyerekeikkel, sem más felnõtt hozzátartozóval. Viszonylag új típusú kocsijuk arról árulkodott, hogy nem a társadalombiztosításból tengetik az életüket. A férfi sapkáját a helyi country club emblémája díszítette. Ez az apró megfigyelés egy olyan potenciális információforrást tárt fel a férfi elõtt, amelybõl bármikor meríthetett. Hátradõlt, és türelmesen várakozott. Biztosra vette, hogy a forgalmas bevásárlóközpont egyéb lehetõségeket is tartogat. Itt mindent megkaphatott, amire szüksége volt, anélkül hogy a tárcáját ki kellett volna nyitnia. Néhány perccel késõbb egy csinos, harminc körüli nõ lépett ki az egyik gyógyszertárból. Hatalmas táskát cipelt. A férfi gyilkos ösztönei azonnal jeleztek. A nõ megállt a gyógyszertár bejárata mellett elhelyezett bankjegy-automatánál, lekért a számlájáról egy bizonyos összeget, aztán elkövette azt, ami a gyilkos szemében egy halálos bûnnel is felért: hanyag mozdulattal a szemeteskukába dobta a bizonylatot, majd bevágta magát egy ragyogóan vörös Chrysler Sebring sportkocsiba. Egyedi rendszámtábláján a következõ betûk álltak: DEH JD. Ebbõl nem volt nehéz kitalálni, hogy az elsõ három betû a nõ nevének a kezdõbetûit jelenti, míg a JD jogi doktorátusra utal. Ruházatából egyértelmûen kitûnt, hogy különös gondot fordít az öltözködésre. Bõrének egyenletes barnaságát vagy szoláriumban szerezte, vagy egy kellemes helyen eltöltött szabadság során. Fittnek, edzettnek látszott; fõleg a lábizmai tûntek kidolgozottnak. Valószínûleg rendszeresesen futott, idõnként esetleg a városkát keretezõ erdõ ösvényein. A gyilkos tekintete megpihent a nõ bal lábát díszítõ bokaláncon. Izgatónak találta. A kocsi szélvédõjén felfedezett egy az évi Amerikai Jogászok Szövetsége matricát. Ez megerõsítette abban, hogy a nõ gyakorló jogász, és abból, hogy nem viselt jegygyûrût, az is kiderült, hogy hajadon. Az AJSZ matrica mellett látható volt egy behajtási engedély abba a drága lakóparkba, amely a bevásárlóközponttól körülbelül kétmérföldnyire volt. A férfi elégedetten bólintott. Az információban bõvelkedõ matricák többet elárultak a kocsi tulajdonosáról, mint amennyire eredetileg számított. A férfi csak azt várta, hogy a piros autó eltûnjön a parkolóból, aztán kiszállt, és elsétált a szemeteskukához. Ott látványosan elõkotort a zsebébõl néhány papírdarabot, belegyömöszölte õket a tömött kukába, és ugyanazzal a mozdulattal kiemelte belõle az elhajított bizonylatot. Több esze is lehetett volna a nõnek. Ennyi erõvel a levett pénzt is a kukába hajíthatta volna. Most gyakorlatilag mezítelenül állt a férfi elõtt, nyitottan minden próbálkozásra, amire az eldobott szelvény lehetõséget adott. Az autóban gyorsan átfutotta a D. Hinson névre kiállított számlabizonylatot. Meg fogja nézni a nevet a telefonkönyvben, döntötte el. Sõt a szakmai oldalakon is, hogy kideríthesse, melyik jogászcégnél dolgozik a hölgy. Így egyetlen akció révén két potenciális célponthoz juthatott. Az sem érdekelte igazán, hogy a bankok az utóbbi idõben hiányosan tüntették fel a bizonylataikon a számlaszámot. A bankárok tudták, hogy ügyfeleik mennyire hanyagok, és így akarták megvédeni õket a férfihoz hasonló alakoktól. A gyilkosnak azonban nem a nõ pénze kellett. Ami õt érdekelte, az személyesebb volt annál, mint amit egy bankszámla nyújtani tudott. Dudorászva tovább szemlélõdött a napfényes parkolóban. Milyen szépen alakul minden, állapította meg. Kényelmesen hátradõlt, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor megpillantott egy kombiba pakoló háziasszonyt. A póló, amit a nõ viselt, kétséget sem hagyott családanyai státusa felõl, amit megerõsített a gyerekülésben rugdalódzó csecsemõ. A szélvédõre ragasztott zöld matricáról kiderült, hogy a babának testvére is van, aki a wrightsburgi középiskolában elnyerte az Év Tanulója kitüntetést. Nem árt tudni, gondolta, hogy gyerekek is vannak a családban. Egy harmadikos-negyedikes kamasz és egy csecsemõ. Beállt a kombi melletti parkolóhelyre, és várt. A nõ visszatolta a megüresedett bevásárlókocsit a bolt bejárata mellett elhelyezett tárolóba. Látszólag egy cseppet sem izgatta, hogy õrizetlenül hagyta a gyerekét. A férfi kiszállt a Bogárból, a kombi elejéhez sétált, és a sofõrülés felett behajolt a nyitott ablakon. A kisgyerekre mosolygott, aki vidám gügyögéssel viszonozta a kedvességet. Iszonyú rendetlen volt az autó belseje. Ilyen lehet a nõ háza is. Ha van is riasztóberendezésük, valószínûleg sohasem kapcsolják be. Talán az ajtókat sem zárják, az ablakokat meg végképp nem. Van egy bizonyos réteg, amelynek a képviselõi nem törõdnek az ilyesmivel. A férfi nem is értette, miért nem magasabb a bûnözési arány egy olyan országban, ahol hemzsegnek a nõhöz hasonló gyengeelméjûek. A hátsó ülésen egy algebrakönyv hevert, minden kétséget kizáróan egy középiskolás gyereké. Alóla kifestõkönyv kandikált elõ, ami arra utalt, hogy kell lennie egy harmadik testvérnek is. A következtetést egy pár fûfoltos teniszcipõ erõsítette meg – egy öt-hatéves fiúé lehetett. Az anyósülésen végre felfedezte azt, amit igazán keresett: a People magazin legfrissebb számát. Felnézett. A nõ éppen akkor lökte be a kocsit a tárolóba, majd megállt beszélgetni valakivel. A férfi benyúlt a kocsiba, és közelebb húzta magához a lapot. A sejtése beigazolódott. A védõfólián még mindig ott volt az asszony nevét és postacímét tartalmazó matrica. A telefonszámát már korábban lemásolta arról az Eladó feliratról, amelyet az asszony – oly segítõkészen – felragasztott a kombi egyik ablakára. De ezzel nem ért véget a különleges szerencsesorozat. A férfi kutató tekintete megakadt a gyújtásban hagyott kulcsokon. Gyorsan kihúzta az egész csomót, és azokat, amelyekrõl úgy gondolta, hogy a ház ajtóit nyitják, óvatosan belenyomta a mindig nála lévõ gipszszerû anyagba. Tökéletes másolatokat kapott, amelyek, tudta, meg fogják könnyíteni számára a bejutást. Miért kellene betörni egy olyan helyre, ahová be lehet menni kulcsokkal is? Még egyszer végigfuttatta a tekintetét az autó belsején. A nõ mobiltelefonja a tartójában pihent. Felnézett. Az asszony még mindig beszélgetett. A gyilkos, ha ahhoz támadt volna kedve, nyugodtan megölhette volna a gyereket, átpakolhatta volna a csomagtartó tartalmát a saját kocsijába, és felgyújthatta volna a kombit – a nõ nem vette volna észre, legfeljebb csak akkor, ha az égig érõ lángok láttán felröppennek az elsõ sikolyok. A férfi körülnézett. Az emberek túlságosan el voltak foglalva önmagukkal ahhoz, hogy bármit észrevegyenek. Kikapta a tartóból a telefont, benyomta rajta a megfelelõ gombot, és gyorsan lejegyezte a képernyõn felvillanó telefonszámot. Ezt követõen belépett a telefonkönyvbe, majd elõvett egy parányi digitális fényképezõgépet és addig kattogtatta, míg maradéktalanul le nem fotózta a jegyzékben szereplõ neveket és a hozzájuk tartozó telefonszámokat. Ezután visszatette a telefont a helyére, búcsút intett a babának, és visszaült a saját kocsijába. Mielõtt elindult volna, gondolatban sorra vette mindazt, amit alig néhány perc leforgása alatt megtudott. Sikerült megszereznie a nõ nevét és a címét. Kiderítette, hogy férjezett, legalább három gyereke van, és hogy a postája Jean és Harold Robinson névre érkezik. Nemcsak a mobilszámát sikerült megtudnia, hanem az otthonit is, sõt azoknak a telefonszámát is megszerezte, akik elég fontosak voltak ahhoz, hogy az asszony telefonkönyvébe bekerüljenek. A legnagyobb fogása azonban a lakáskulcsok lemásolása volt. Az egész családoddal együtt az enyém vagy, gondolta a férfi, és elégedetten elmosolyodott. Az asszony visszajött a kocsijához, beült, és elhajtott. Eszébe sem jutott, hogy az elmúlt percekben intim közelségbe került valakivel, aki most úgy integetett utána, mint egy régi ismerõs. Ha nem lesz szerencséd, még találkozunk, mondta a férfi tekintete. A gyilkos az órájára nézett. Még húsz percre sem volt szüksége ahhoz, hogy három potenciális áldozatra tegyen szert. Mélyen beszívta a kicsi, de annál virágzóbb Wrightsburg friss levegõjét. Azét a városét, amelynek lakóit gúzsba kötötte a hármas gyilkosságból táplálkozó félelem. És a java még hátravolt.