𝐩𝐢𝐥𝐥𝐬 𝐨𝐟 𝐥𝐨𝐯𝐞 | 𝐉𝐉𝐊

6

A hangszórókból szóló zenének a szövegét dudorászva nyúlok fel az egyik polcra, hogy levegyem a süti hiányzó összetevőjét. Az ujjaimmal kutatgatok a fűszerek között, majd a győztesek mosolyával veszem le a kis tasak vaníliás cukrot, amit azonnal hozzá is adagolok a már majdnem teljes masszához. Nem tudom mi ütött belém, amikor hazaértem az egyetemről, de szinte késztetést éreztem rá, hogy álljak neki sütni. Ez egy kicsit megrémiszt még most is, hiszen egészen kislány korom óta csak olyankor sütök sütit, amikor az agyamat muszáj lefoglalnom, hogy ne gondolkozzak állandóan.

Most pedig ezek szerint megint megszállhatták a rossz gondolatok az agyamat, ha így neki álltam a dolgoknak. Persze, egyébként tudat alatt pontosan tudom, hogy mi is nyomasztja igazándiból a lelkemet, de, annyira utálok még csak bele is gondolni, hogy inkább kizárok mindent és a hülye csokis muffinokra terelem minden figyelmemet.

Ma egész nap ezen járt az agyam, az idióta hétvégi bulin, ahol a többiek megint ekizni akarnak. Sőt, fokozzuk, Lucas felajánlotta, hogy tud szerezni más anyagokat is, amiket kipróbálhatnánk. És nem az basz fel, hogy a barátaim drogozni akarnak. Az basz fel, hogy én is! Igen, az egyik részem ellenkezett a gondolat ellen, hogy megint megtegyem, amit a hétvégén. De a másik konkrétan vágyott rá! Akartam újra beállni, és elveszteni a józan gondolkodásomat. Az a leírhatatlan, mámorszerű érzés beköltözött a tudatomba és nem akar onnan szabadulni. Olyan szinten megijedtem a saját gondolataimtól, hogy még Soojinnak és Marknak sem mertem őket elmondani. Főleg mivel sejtettem, hogy ők is hasonló dolgokkal küszködnek belül.

A pulton hagyom a félig kész masszát és a sütőhöz lépek, hogy előmelegítsem, és készen álljon a sütikre, mire minden masszát kicsepegtetek a papírformákba. Mikor újra a kezembe veszem a kanalat, valaki ráragad a csengőmre és a hallottak alapján nem úgy veszem észre, mintha egyhamar abbahagyná. Kiseprem a szemembe hulló tincseimet, amik a hátra kötött kontyomból előre hullottak és a szemöldökömet ráncolva indulok ajtót nyitni. Útközben megnézem magam az előszobai egész alakos tükörben. Egy egyszerű itthoni fekete, pamut rövidnadrág van rajtam és egy két mérettel nagyobb póló, amire az egyetem logója van nyomtatva. A vállamat megvonva nyúlok a kilincshez, hiszen nem számítottam ma látogatóra, így nem különösebben hat meg, hogy nem vagyok normálisan felöltözve. Nekem ez eddig itthonra tökéletes volt.

- Hiányoztam? – érkezik egyből az önelégült kérdés, amint kinyitom az ajtót. A szememet forgatva nézek a velem szemben álló, ajtókeretnek támaszkodó fiúra, aki pimasz mosollyal az arcán fürkész engem, kiélvezve a helyzetet, hogy ilyen kevés ruhában talált engem.

- Jungkook. – sóhajtom a nevét unottan. – Hogy kerülsz ide?

- Mondtam, hogy nem végeztem ma még veled. – kacsint rám, de én továbbra is rezzenéstelenül nézek rá. – Beengedsz?

- És ha nem? – fonom össze magam előtt a karomat.

- Akkor az ajtóban duglak meg és az egész utca hallani fogja, ahogy a nevemet nyögve élvezel el. – villantja ki az összes fogát. Fújtatva félre állok, hogy beljebb tudjon lépni és nem azért, mert tudom, hogy képes lenne megtenni, amit mondott. Csupán nincs kedvem egy küszöbön beszélgetni vele.

Nem foglalkozva a fiú jelenlétével visszamegyek a konyhába és még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem követ-e. Oké, annyira nem zaklat fel, hogy itt van, de ezt neki nem kell tudnia. Sejtettem, hogy meg fog látogatni a mai kis menzai akciónk után, de azért nem mertem volna fogadást tenni rá, mivel az elmúlt években ezt ezerszer eljátszottuk már. Na, nem azt, hogy megujjaz ebédközben, az ma engem is meglepett. Hanem, hogy időnként elejt ilyen mondatokat, hogy találkozunk később és van, amikor a később neki két héttel később van. Így okkal volt nekem kissé fura, amiért meglátogat most.