𝐩𝐢𝐥𝐥𝐬 𝐨𝐟 𝐥𝐨𝐯𝐞 | 𝐉𝐉𝐊

7

- Basszus. – szisszenek fel halkan, és egy egyszerű mozdulattal felemelem a lábamat és arrébb rugdosom magamtól Jungkookot, aki legalább olyan döbbenten reagál, mint én. Leugrom gyorsan az asztalról és bár különösebben nem érdekel anyám véleménye az életemről, mégsem akarom, hogy lássa, mire is készültünk éppen Jungkookal. Lehajolok a földre és villámsebességgel nyomom a fiú kezébe a felsőjét, aki nem habozik azonnal fel is venni azt.

Az ajkamat rágcsálva megyek ki a konyhából, ahol már szinte egyből szembe is találom magam édesanyámmal.

- Anya, szia. – erőltetek magamra egy kamu mosolyt, mire a nő viszonozza azt. Kényelemesen leveszi magáról csinos kabátját és egy elegáns mozdulattal felakasztja az egyik fogasra, ami az előszoba és nappalihelyiség találkozásánál található. – Hogy kerülsz ide?

- Na, de Hwami-ya, így kell köszönnöd az édesanyádnak? – rázza meg a fejét szigorúan, mire felvont szemöldökkel nézek rá, ezzel is kimutatva, hogy nem tervezek sokáig kedves lenni vele.

- Csókolom Syejae néni! – lép ki utánam a konyhából Jungkook, most már teljesen felöltözve. Azonban a haja teljesen kócos és tökéletesen árulkodik, arról, hogy valami történt köztünk az imént. Erről jut eszembe, hogy én meg se néztem magam, úgyhogy gyorsan lepillantok a ruházatomra és nem ér csalódás. A felsőm gyűrötten felcsúszva pihen a fekete rövidnadrágomban, ami szintén el van mászva a helyéről. Hát, még egy hülye is megállapítja, hogy nem beszélgettünk percekkel ezelőtt Jungkookal... - Hogy van mostanság?

- Jungkook-ah, szervusz. – köhint anyám elkapva rólam a tekintetét és vagy nem vesz tudomást, arról, hogy lerí rólunk minden, vagy nem is vette észre. – Régen láttalak...

- Anya – szakítom félbe a nőt, mert félek, hogy túlságosan belemerülne a társalgásba a fiúval. – Miért jöttél? – teszem fel újból első kérdésemet, most kicsit kedvesebben, hátha így hamarabb választ kaphatok.

Az igazság az, hogy a szüleim kilenc éves korom körül elváltak, egy meglehetősen rövid és sikertelen házasság után. Mindenki tudta, hogy nekik nincs jövőjük és csak miattam próbáltak családot színlelni. Azonban ez egy idő után kudarcba fulladt, így inkább beadták a papírokat, hogy külön mehessenek. Még örültem is, amikor elmondták nekem, hogy szétmennek, mert hiába voltam még kislány tudtam, hogy így legalább nem kell hallgatnom, ahogy a kétszintes lakást berengve veszekednek egymással. Anya az elvesztegetett fiatalságát siratta állandóan és, hogy apa miatt – és miattam – megragadt, abban – a megjegyzem jól kereső – nyomorult mennyasszonyi ruha boltban üzletvezetőként. Apa meg állandóan csitította, hogy én nekem ne kelljen hallgatnom őt, és próbálta őt meggyőzni, hogy miattam megéri az egész.

Azt hitték megóvnak engem egy hercehurcától, ha nem viszik bíróságra az elhelyezési ügyet, így közös megegyezés alapján jött a döntés, hogy két hetet apánál, két hetet anyánál töltök. Ez így egész jó ötletnek tűnt, és valóban néhány évig működött is. Csakhogy, amint kamaszodni kezdtem, rájöttem, hogy nem bírok egyfedél alatt élni a rémes anyámmal, aki annak ellenére is hordta haza a pasikat, hogy én is ott laktam vele. Állandóan veszekedtünk, sosem értettünk egyet semmiben, és egy idő után kijelentettem, hogy többet nem vagyok hajlandó menni hozzá.

Apa bezzeg a szöges ellentéte volt, ennek a sznob, munkamániás szajhának! Annak ellenére, hogy férfi volt, mindent megtett értem és nem akarta, hogy fiús lány legyen belőlem, Fonós videókat nézett, hogy ne kelljen állandóan copfba lennie a hajamnak, együtt tanult főzni és sütni velem, mert állította, hogy ez egy kislány életében igenis fontos. Ő volt a hősöm és mai napig, ő az! Apám, anyám helyett anyám volt. Ő volt mind a két szülőm egyben. Ezért is döntöttem úgy tizennégy évesen, hogy innentől kezdve véglegesen apához költözök, anyához pedig kéthetente hétvégén megyek csak. És ez így is volt évekig, jobban is működött, mint az első verzió.