Ártatlan tekintet [BEFEJEZETT]

Rémálom után menyország

Cameronnal vagyok a kórházban, ahol kapott altatót, hogy higgadt maradjon. Nem is emlékszem, hogy eljöttem volna, de teljesen mindegy, mert vele vagyok.
-Miattad...-nyöszörögte.
-Ne beszélj kérlek. Aludj.
-Miattad vagyok...itt.
-Mi?
-Hagyd. Nem lehet vele mit tenni.-válaszolta nyugodtan Diana.
-Mi az, hogy nem lehet mit tenni vele? Miről beszélsz?—őrjöngtem, amikor a gép kisípolt.—Ne, ne, ne! Fel ne add! Cameron!-zártam az arcát a tenyereim közé, zokogva. Pár másodpercre bejött egy pár orvos akik letakarták az arcát a takaróval.
'NEM!'
-Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Nem halhat meg!-borultam a testére, megölelve.
-Miattad történt.
-Mit tettem?
-Eldobtad.
-Azért mert te terhes vagy! Nem kavarok vele, ha gyereke lesz tőled!-rángattam a felsőjénél.
-Miattad halt meg.
-Nem...-sokkolt le a tudat.
-Leitta magát, karambolozott, miattad Szandika.
-NEM!!!-markoltam a hajamba üvöltve.

Ekkor minden sötét lett és apám hangját hallottam.
-ÉBREDJ!-rángatott a vállamnál fogva.
-Mennem kell!-ugrottam ki az ágyból, ugyanis még este volt, azaz lehet, hogy ma fog meghalni Cameron, ha nem állítom meg.

Elértem a cég épületét, ahol Cam irodájában a lámpa égett.
'Légyszi te legyél ott.'
Elrohantam a lifhez, ahol idegesen nyomkodtam a legfelső szint gombját. Nem mintha gyorsabban felérnék.

Amikor az ajtó kinyílt, Cam az asztalon feküdt egy pohár piával maga mellett. Boldogan odamentem, megemelve a fejét, magamfelé fordítva. Így gyorsan az ajkaira tapadtam.
-Mi a...-szakadtunk el egymástól.
-Élsz. Életben vagy.-ültem az ölében.
-Miért ne élnék?-kérdezte, kicsit elharapva egy két betűt.
-Nem lényeg, csak kérlek, hogy ne vezess!
-Akkor hogyan megyek haza?
-Majd apámmal elmegyünk. Bízz bennem.-csókoltam meg hevesen, minden pillanatot kiélvezve.
-Örülnék, ha erre kellene mindig felébrednem. Jobbá tenné a napomat.-kezdett normálisabban beszélni. A csókom józanító hatással van.
-Bárcsak lehetne. Bárcsak melletted kelnék minden reggel.
-Kár, hogy nem lehet.
-Tudom, és annyira fáj.-potyogtak a könnyeim.
-Sajnálom. Ha visszatudnám forgatni az időt...
-Csak azt mond meg, miért? Miért vele, amikor engem szerettél?
-Akkor nem tudtam, hogy szeretlek. Azt hittem, hogy egy kalandra vágyok.
-Bánom, hogy nem mentem bele a játékodba...akkor nem lenne ez az egész.-borultam a nyakába, sírva.
-Jogos volt az elutasításod.
-Ígérj meg valamit.
-Mit?
-Attól, mert nem vagyok veled, vigyázol magadra.-emeltem meg a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
-Csak akkor, ha elmondod, hogy mi baj.
-Azt álmodtam, hogy ma...
-Meghalok.—fejezte be a mondatot lehajtott fejjel.—Semmi pénzért nem adnám fel az életemet, amíg te élsz. Világos?-fogta meg az állam, közel húzva az ajkaihoz.
-Mint a nap.-mosolyogtam, miközben ő az ajkaihoz húzott. Akaratlanul is a csípőm nekifogott mozogni, Cameron ölében, amivel felmordulásokat váltottam ki belőle.

Cameron

Emlékszem, hogy elaludtam és vezettem, meg a baleset is ismerős, azután a...halálom is. Ugyanaz volt az álmunk vége így átérzem a fájdalmát.

Egy ártalmatlan csók, annyira elfajúlt, hogy már a férfiasságomat izgatja az ölemben ülve. Csókkal folytja belém a felmordulásokat, amikor egyszercsak ráhagyja.
-Én...nem...úgy értem...-hajtotta le a fejét, de láttam ahogyan elpirul.
-Mond csak.-húztam féloldalas mosolyra a számat.
-Helytelen amit teszünk.
-Csak ha annak látod.
-Ott a gyűrű az ujjadon, ami a házasságod jelképe. Ez így...így nem megy.-dadgott mire eldobtam a gyűrűt az ujjamról.
-Ennyi.
-Bárcsak így működne.
-Most nézd úgy, hogy így működik.-ültettem az asztalomra.
-Szerinted nem helytelen ez?
-Az attól függ.
-Mitől?
-Hogy átadod e a testedet nekem vagy tartózkodsz.—támadtam le az ajkait, mielőtt bármit is mondana.—Tudom mi a válaszod.-mosolyogtam, elkezdve vetkőztetni. Jó időpontot választott a szoknyához. A felsejét levettem, ahogyan a melltartóját is, végűl a bugyit is. Én csak letoltam a nadrágom és a boxerem. Egyre bátrabb vagyok az első lökésnél, hiszen kezd hozzászokni az érzéshez, ugyhogy nem kell mindig finomkodnom. Az elsőnél hatalmasat nyögött, ami megmosolyogtatott.
-Tudom, hogy szereted, de halkabban, nehogy valaki meghallja...
-Nincs itt...senkih...-nyöszörgött.
-Lehet, de az orgazmusodat még az utcán is hallani fogják, azt garantálom.-fontam össze az ujjainkat, az asztalra nyomva a kezét. Lassú tempóról gyorsra kapcsoltam, amit egyre jobban élvezett.

Mostmár az asztalomról is ő fog eszembejutni. De nem bánom. Ha kell a liftben is megtenném. Ő az enyém marad és azt akarom, hogy ezt tapasztalja, mert nem érem be azzal, hogy emléknek megmarad az első alkalmunk. Nekem az nem elég és szerintem neki se.