Amerikából jöttem III.

12. Lassú ősz

Az idő telt-múlt, hol úgy éreztem vánszorog, mint egy csiga, máskor pedig úgy elröppent, mintha hétfő reggel indultam volna a munkába, és mire hazaértem már péntek este volt. Korábban csak az iskolai szünetek teltek ilyen ruganyosan - ha nem figyeltem hipp-hopp eltelt a hét, és másnap már vasárnap volt, nekem meg még egy leckém se volt megírva. Na jó... ilyen utoljára talán harmadikban vagy negyedikben esett meg utoljára.

Ezúttal azonban korántsem volt ilyen vidám a helyzet. A Szent Mungóban mindig rengetegen voltak, ehhez már hozzászoktam. Ahhoz viszont, hogy egy sürgős kezelést igénylőtől félrevonjanak, ha egy minisztériumi alkalmazottnak vagy egy halálfalónak kelljen segíteni, már nem lehetett olyan könnyen alkalmazkodni. Ahogy azt sem, hogy rendszeresen minisztériumi ellenőröket küldtek a nyakunkra, akik végig járták a kórtermeket, mindenkinek kétszer ellenőrizték a személyazonosságát, legyen az dolgozó vagy beteg. Egyre többen sutyorogtak arról, hogy az ispotályba nem való ideológia, és szinte már türelmetlenül várták, hogy Harry valamilyen életjelet adjon magáról - főként azért, mert egyre jobban és egyre vérmesebb pletykák keltek szárnyra arról, hogy elmenekült, elfogták, vagy csak szimplán megölték és eltemették egy jeltelen sírba. Mikor először hallottam ezt, majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy szeretett fogadott testvérem akár meg is halhatott... bár ezt a gondolatot hamar elhessegettem.

Amikor Murphy Collins gyógyítóinas fölényesen kijelentette, hogy Harry menekülés közben életét vesztette tanúk előtt, hozzá fordultam (nagyon nem voltam jóban vele) és „kedvesen" megemlítettem neki, hogy szerintem itt csak az ő esze menekült, mégpedig tőle, és hogy nem tudta életét veszteni, mert már eleve halott volt. A legtöbben nevettek a kantinban, a férfi pedig visszafogta magát. Ezt még sokáig emlegették, és Keith azzal viccelődött, hogy ezt még a karácsonyi partin is be fogja játszani. Emily megkérdezte tőle, hogy melyiken, mert szerinte még öt év múlva is megállja majd a helyét ez a beszólás.

Más viszont nem nagyon mert visszaszólni ezekre a pletykákra, hangosan egyre kevesebben merték terjeszteni, ha nem a hivatalos ideológiával értettek egyet, habár a Hírverő is - ami átalakult egy Harryt támogató lappá - egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, és egyre többen igyekeztek kiállni a mugliszületésűek és a muglik mellett is.

- Sosem hittem volna - sóhajtottam, mikor végre hazaértem egy esős, októberi estén-, hogy valaha kimondom ezt, de Murphy Collins idegesítő elméletei Harry Potterről elég középszerűek... legalábbis azokhoz képest, amik szárnyra kaptak.

Fredet, George-ot, Lee-t ott találtam az asztal fölött az ebédlőben, pergamenhalmok fölé meredve. Nem először, és nem is utoljára - a fiúk kitalálták ugyanis, hogy elindítanak egy rádiót. Ezt rengeteg tervezés előzte meg, aminek a bázisa a mi lakásunk volt. Néha csatlakozott hozzájuk Remus és Kingsley is. Utóbbi az után, hogy menekülnie kellett heteken át (lévén auror nagyon jól csinálta) feltűnt a vállalatban mint idős ember. Egyből engem hívtak, én meg úgy tettem, mintha a nagyapámat láttam volna viszont, kivezettem őt - nem a kilencvenhármas, hanem a kilencvennégyes számhoz. Elég csúnya sebeket szerzett, amik kezdtek elfertőződni, de szerencsére Willel együtt helyrehoztuk őket.

A fiúk végül elindították a rádiót, amit tehetségesen vezettek, ahhoz viszont, hogy tudják csinálni és el ne kapják őket változtatniuk kellett a helyzetüket, a sávokat, mindent az ég világon. Stílusosan éppen halloween este volt az első adás. A rádió neve pedig Potterfigyelő lett, aminek az ötletét az Allen-ikrek adták. Csodáltam őket, amiért viszonylag könnyen vették, hogy nem mehetnek ki a lakásból csak nagy ritkán, és még így is megőrizték lelkesedésüket. Tényleg sajnáltam ezt, de egyszerűen biztonságosabb volt a lakásban maradniuk.