𝕊𝕫𝕚𝕘𝕠𝕟𝕪𝕥𝕠𝕝𝕧𝕒𝕛 (ℙ𝕖𝕣𝕔𝕪 𝕁𝕒𝕔𝕜𝕤𝕠𝕟 𝕗𝕗.)

𝔾𝕪𝕦̋𝕝𝕠̈𝕝𝕧𝕖

Harley szemszöge:

Még utoljára ránéztem Poszeidón fiára,majd elindultam a 13-as bungalló felé.

Nem volt nehéz megtalálnom ugyanis csak a legsötétebb kis házikót kellett keresnem. Mikor megtaláltam szinte berúgtam az ajtót.

Az alsó szint csodás volt. Bőr kanapé, kis üvegasztallal, hűtővel. Feljebb mentem. Ott két szoba nyílt.

Az egyik tele volt cuccokkal. Gondolom itt már laknak. Azon vaciláltam, hogy bemenjek vagy ne. Végül a kíváncsiságom győzött.

Bementem. A szoba elég...sötét volt. Pont ahogy szeretem. Fekete falak, fekete bútorok, fekete párna, fekete ágytakaró.
A ruhák az ágyra hányva mintha még csak most érkezett volna meg a szoba tulajdonosa.

A falon képek is voltak. Pontosabban 2.
Az egyik két fiút ábrázolt. Egymás szöges ellentétei voltak. Egyiknek fekete haja, sötét barna szeme, sötét ruházata. Pont, mint nekem. A másik fiú pedig szőke hajú, kék szemű, színes öltözetű. Az első fiú komor a másik vidám. De mégis. Mintha élvezték volna egymás közelségét.

A második kép egy lányt ábrázolt. Nagyon hasonlított az előző fiúra. Mármint a fekete hajúra. Viszont más is feltűnt nekem. A lány az ikertestvérem is lehetett volna. Elámulva néztem a képet.

- Ki vagy, és mit keresel a szobámban? - kérdezte egy hang.

- Hádészra! Nagyon megijesztettél! - kiáltottam.

- Ki vagy?

- Harley Adams. - feleltem.

- És mit keresel itt? - kérdezte.

- Az van, hogy Hádész gyermeke vagyok. Szóval mostantól meg kell osztanod velem szerény kis hajlékodat. - mondtam szórakozottan.

- Szerény kis hajlék mi? - kérdezte gúnyosan.
- A másik szoba lehet a tiéd. Pakolj be.

- Kösz, hogy megengeded... - forgattam a szemem.
- De még el kell mennem a Hermészesekhez, mivel ott van a cuccom. - szóltam vissza neki az ajtóból.

- Mindegy mit csinálsz csak menj ki a szobámból... - motyogta, de én ennek ellenére meghallottam.

- Én is téged! - kiabáltam vissza neki.

Ahogy kiléptem az ajtón hirtelen tanácstalan lettem. Merre is van a Hermész-bungalló. Aztán a sötétben megláttam egy wc-papírral feldíszített kis házikót. Elindultam felé. Bekopogtam.

- Igen? - dugta ki a fejét Travis.

-Szioo...Harley vagyok. Ide adnád a táskámat? - kérdeztem.

-Persze...CONNOR! DOBOD MÁR IDE A GAZDÁTLAN HÁTIZSÁKOT! - ordított.

- MIÉRT? - szólt vissza Connor.

- HARLEY-É! - és ekkor egy táska landolt Travis kezében.
- Tessék hölgyem.
- Köszönöm uram! A holnapi viszont látásra. - vettem el tőle a táskát majd sarkonfordultam és indultam vissza.

A hátam mögött halk kuncogást hallottam, mire halványa elmosolyodtam.

Bementem a Hádész-bungallóba és feltrappoltam az emeletre.

- Megjöttem...ööö...Mi a neved Móni? - ordibáltam át neki a másik szobából.

- Nico! Nico Di Angelo! - ordított vissza.
- És nem vagyok Móni!

- Akkor én most kipakolok jó NICO?

- Hát persze...

Körülnéztem a szobában. Ugyan olyan volt, mint Nico-é. Csak ebben nem voltak cuccok.

Mivel egyetlen nadrágom és pólóm volt, ezért úgy gondoltam, hogy benézek a szekrénybe. És lássátok csodát...sok narancssárga póló volt benne. Kipakoltam a saját dolgaimat, és elterültem az ágyon.

Aztán eszembe jutott valami...

NINCS FEGYVEREM! Igen...számomra nagyon fontos a fegyver ugyanis nem mehetek majd úgy el egy küldetésre, hogy nincs nálam legalább egy tőr...

- NICOOO! - rohantam át hozzá.

- Mivan? - kérdezte.

- NINCS FEGYVEREM! - ordítottam.

- Majd keresünk valamit holnap jó? - kérdezte mosolyogva.

- Persze...Várj? Te most mosolyogtál? - kérdeztem meglepetten.

- Nem én nem.... - komorult el az arca.

- DE! ÚRISTEN! NICO DI ANGELO MOSOLYGOTT! - vigyorogtam.

- Elég vidám vagy egy Hádész sarjadékhoz képest... - mormogta az orra alatt.

- Hallottam ám... - mondtam majd leültem mellé az ágyra.
- Tudod, ezt anyukámtól örököltem... ő egy nagyon életvidám nő... - mosolyogtam könnyes szemmel.

- Hé, mi a baj? - kérdezte Nico.

- Csak tudod...nem tudom, hogy most mi van velük...főleg az öcsém miatt aggódom. Én belehalnék ha meg... - itt nem bírtam tovább és kitört belőlem a zokogás.

Arra számítottam, hogy Nico-t ez nem fogja érdekelni és otthagy. Viszont olyat tett amire nem számítottam.
Átölelt. És éreztem, hogy neki is rázkódik a válla.

- T-Tudod én a testvéremet és az anyámat vesztettem el... - suttogta.

- Akkor...ő van azon a képen? - kérdeztem félénken. - A testvéred?

- Igen...

- Nico...itt maradhatok veled? És...itt aludhatok? - kérdeztem alig hallhatóan.

- Hát persze...

- Jó! De előbb elmegyek tusolniii! - kiáltottam majd elrohantam a szobámba.

Miután megfürödtem visszamentem Nico-hoz a szobába.
A mai napon a fiú védelmező karjai között nyomott el az álom.