Something Great //Befejezett//

4. Fejezet

– Harry! Ha két percen belül nem pakolsz össze, itt hagylak – dobolt a pad tetején türelmetlenül Zayn.

Lecsaptam a tollat mérgemben, mert a fekete már egy fél órája mást sem csinált, csak engem sürgetett, és tolta a dumáit, hogy mi történt azalatt a három óra alatt, míg én itt szarakodtam.

Szokás szerint ma is, mint mindig, az egyik üres előadóban ültünk, és elmélyedtünk a számokban. Mindketten programozást tanultunk harmadévesen, hamarosan pedig elkezdődik az a vizsgaidőszak, ahol valószínűleg a tanár meg fog húzni minket, mivel alig jártunk órára. Ha mégis elmentünk, akkor az ökörködésen kívül mást nem csinálunk. Ez részben a prof hibája volt, mivel év elején kijelentette, hogy nem kell készülni, csak vizsgára, mi pedig ezen felbuzdulva sosem tanultunk. Óriási baklövés volt részünkről, mert egy héttel a vizsga előtt még az anyag felét sem tudtuk. Tiszta ideg voltam, ráadásul az sem segített, hogy odahaza teljesen elszabadult a pokol. Joan feszt házsártoskodott velem, és lépten–nyomon belém kötött. Néha vannak jó pillanataink, de az alig tart pár órán át. Elég egy rossz szó, vagy mozdulat, ahhoz, hogy nyomban kitörjön köztünk egy újabb tűzharc.

Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a suliban készüljünk fel, vagy maximum Zaynnél, ám azt egyszeri próbálkozás után sutba dobtuk. A napot anélkül zártuk, hogy beleszagoltunk volna egyetlen könyvbe is.

A legfontosabb dolog, amiért ilyesmivel a délutánunkat, és nem az esténket töltöttük, az az, hogy jelenésem volt a kórházba, amit a világért sem hagynék ki. Immár több mint három hete Louist látogattam, minden áldott nap, ugyan abban az időben. A látogatási idő elejétől kezdve, egészen végéig...

– Igyekezz már Hazz! Lekéssük az edzést – panaszkodott Zayn egyre elviselhetetlenebbül, a székén hintázva. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még nem is mondtam neki; ma sem leszek ott.

Lassan felé fordítottam a fejem, mire észlelve a mozgásomat, követte a mozdulatot. Bocsánatkérő pillantással kezdtem. Még fel sem nyikkantam, de ő azonnal visszabillentette a szék súlypontját az általánosra, és kikerekedett szemekkel, hitetlenkedve mered rám.

– Nemár! Megígérted, hogy ott leszel! Az egy dolog, hogy Niall nem jön, de neki jó oka van rá, ettől függetlenül mégis ott ül a pálya szélén. De te?! Hetek óta ki sem dugtad az orrodat a gyepre. Lassan már azt is elfelejted hogy néz ki a labda!

Kiakadását teljesen jogosnak véltem, azonban kizárt, hogy két helyen legyek, egyazon időben. Amikor hetekkel korábban választás elé állítottam magamat, egy percig sem gondolkodtam, hogy mit tartok fontosabbnak.

– Sajnálom. Majd valahogy megpróbálok erre is időt szakítani – szabadkoztam és igyekeztem hozzá legalább engesztelő hangnemet megütni. Szemmel láthatóan nemigen hatottam meg, mert duzzogva fordult el.

– És gondolom, megint azt várod el, hogy ha Joan keres, akkor azt mondjuk velünk vagy... – morgott az orra alatt.

Nem feleltem. Nyíltan kimondva kínosabbnak éreztem valóban erre kérni, a hallgatásom ugyanakkor tudatta vele, hogy ráhibázott. Hitetlenkedve sóhajtott fel.

– Lehet egy kérdésem? De ígérd, meg, hogy őszintén válaszolsz!

A tekintete komoly volt, hiányzott belőle minden huncutság. A régóta fennálló barátságunk fényében most valóban őszinteséget várt. Bólintottam.

– Hol jársz ilyenkor valójában?

A kivetítőre bámultam, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Féltem attól, ha valóban az igazságot mondanám el, akkor Zaynt többé nem látnám. Nem tudhatom mit vált ki belőle, ha közlöm vele, hogy a délutánjaimat egy vadidegen kórtermében töltöm, akinek rendszeresen kiöntöm a lelkem, miközben ő mindezt értelmileg képtelen felfogni, mert eszméletlen. A magyarázatom sem hatná meg, miszerint mindezek ellenére, valójában szeretek órákat tölteni Louis mellett. Minden gond nélkül képes voltam órákat beszélni vele – amire Louis a gépek zúgásával és pityegéseivel válaszolt –, vagy csak üldögélni mellette a csöndben. A fokozatos feloldódásomnak köszönhetően utóbbi egyre kevesebbszer fordult elő.