Something Great //Befejezett//

13. Fejezet

Elnyújtott léptekkel igyekeztem, hogy végre mihamarabb láthassam. Egy röpke pillantás az üvegfalon túlra, mielőtt a hideg kilincsre fontam az ujjaimat, de már ekkor megérezte a barna tincsek tulajdonosa a fürkésző tekintetemet, és minden igyekezetével azon volt, hogy az ágy fölé akasztott kapaszkodó segítségével felhúzza magát.

- Szia! – egyenesedett ki izgatottan Louis, amint beléptem hozzá, ráadásként pedig megörvendeztetett gyönyörű mosolyával, máris bearanyozva napomat.

A kabátom még várhatott, a székem helyzetbe állításával sem kellett foglalkoznom, a legfontosabb feladatom mindennél jobban elsőbbséget élvezett. Félig meggörnyedve - hogy Louisnak könnyebb legyen -, egymásért nyújtózkodtunk. Egy percre szoros ölelésbe vontuk a másikat, és végre megbizonyosodhatott róla a testem, hogy minden rendben van, megérkeztem.

- Milyen volt a délelőtt? – simogattam meg elvétve Louis takaró alól kikandikáló hátát, miközben a szokásos helyemre kucorodtam. Viszonylag akadálymentesen sikerült a mozdulat, mindössze egy napilaptól kellett megszabadulnom, melynek a címlapját foglaló vezércikk nyomban megragadta a figyelmemet. Egy orvos-beteg románc botrányának kitaglalását ígérték a hatalmas betűk, valami fiatal pszichológus és a páciense között, hogy a drága közönség naprakész legyen a szaftos részletekkel, hisz mostanában kerül sor a tárgyalásukra. Napok óta erről zeng a média, személy szerint kezdtem unni. Túl nagy feneket kerítenek a fiatalok ballépésének, és szerintem valamilyen szinten ez már beteges konzervativizmus, persze amennyiben szó sincs rögeszmés képzelgésekről. Felesleges felhajtás az egész. Nem mindegy az embereknek ki kit szeret?

- Leg... Leginkább unatkoztam... Megtarthatod, ha szeretnéd – biccentett Louis a kezemben szorongatott napilapra. – Susantól kaptam reggel unaloműzés gyanánt, de egyedül a tudományos rész kötött le és a viccek. Sajnos azoknak túl hamar vége lett... – húzta el a száját szomorkásan.

– Köszönöm, de csak elkalandoztak a gondolataim – fektettem az ágy végébe a pehelysúlyú lapokat. – Voltál már odakint? – váltottam témát, s tekintetemmel a sarokban helyet foglaló kerekesszék után kutattam. Gyanúsan messze volt az ágytól és a kerekei is viszonylag tisztán ragyogtak az odakinti enyhén sáros viszontagságokhoz képest, ezért a választ már akkor sejtettem, mielőtt elhangzott volna. Ez számomra előny, mivel úgy terveztem a természetes környezet békésebb a fontos beszélgetések lebonyolítására.  Alig vártam, hogy túlessünk rajta, ugyanis egyre fogyott a kórházban töltött napok száma.

- Susannek sok az elfoglaltsága és gyedül nem szeretek kimenni – motyogta Lou, folyamatosan a kezeit nyomorgatva. Előttem nem volt titok, hogy a helyzete miatt kissé antiszociális, ami a pszichológus szerint idővel javulni fog, ha sok pozitívumot tudok neki felmutatni és gyakran járunk majd emberek közé. Biztosítottam az orvost, hogy természetesen igyekezni fogok minden lehetőséget megragadni most és a jövőben egyaránt. A legteljesebb életet akartam Louisnak nyújtani.

- Szívjunk egy kis friss levegőt.

Szaporán bólogatott a kijelentésemre, majd előrelátóan az ágy szélére tornázta magát. Sokáig sértette az önérzetét, főleg a kiszolgáltatottság érzése miatt, de mostanában kérdés nélkül a nyakamba kapaszkodott, amikor a székbe segítettem. Szerencsére, valamint az én nyugalmi állapotom megőrzésére, néhány balul elsült egyedüli próbálkozása után nyugodott bele, hogy kénytelen elfogadnia a segítséget, míg meg nem erősödik, máskülönben sokszor fog kikötni a hideg padlón.

- Azt hiszem, kezdem megszeretni az őszt. Egészen káprá... káprázatos, amikor nem esik, igaz annak is megvan a sajátos hangulata. Már alig várom, hogy a többi évszakot is megtapasztaljam, különösen a tavaszt, amikor minden friss és eleven... – lelkendezett Louis kicsattanó jókedvvel, miközben az udvaron sétáltunk. A sárga, barna és piros színekben játszó falevelek mindent beterítettek, néhol pedig hatalmas kupacokba gyűltek össze. Olykor egy erősebb széllöket átrendezte őket, és ez arra ösztönzött, hogy megálljak, és feljebb húzzam Louisn a takarókat, nehogy megfázzon. Enyhe szívfájdalom szorította össze a mellkasomat, amiért nem kergethetem őt a lombkorona színkavalkádjában, míg pirospozsgás arccal el nem terülünk az avarban egymás mellett a kimelegedéstől.