Something Great //Befejezett//

8. Fejezet

Joan

- Nem. Sajnálom anya, de ma nem érek rá – sóhajtottam gondterhelten, mire a vonal túlsó végén egy pillanatra félbeszakadt anyukám könnyed csacsogása.

- Oh... El is felejtettem, hogy dolgozol. Ne haragudj kicsim – fogott bele azonnal a bocsánatkérések hadába.

- Semmi baj, bár valójában szabadnapot vettem ki – magyaráztam, miközben a táskámba készítettem az igazolványomat.

- Akkor ezek szerint elígérkeztél.

Magam előtt láttam, ahogy sokat sejtető szemöldökhúzogatás mellett bárgyú vigyorra húzza a száját.

– Ez a Harry egy valóságos úriember! Nagyon jól bánik veled. Ha akartál volna, sem találsz magadnak jobb párt – örvendezett, mire egy kelletlen ciccentés hagyta el a számat.

Amit mondott csak részben volt igaz. Azt nem tudta, hogy a kapcsolatunk nem mindig felhőtlen, hiába az általa dédelgetett álomkép. Neki nem mondtam el a leejtőket, amiken leszáguldottunk, majd nagy nehezen visszaküzdöttük magunkat a kiinduló pontra, csak azért, hogy aztán megint a gödör alján kössünk ki.

- Nem. Ami azt illeti, más dolgom van, de este lehet hogy átmegyek – feleltem kurtán. – Most viszont rohanok, mert késésben vagyok – folytattam, miközben magamra rángattam a bőrkabátomat, az enyhe kinti szél miatt.

- Rendben, de hívj előtte!

- Természetesen. Puszi mindenkinek – azzal letettem a telefont, mert nem tudtam egy kézzel felnyomni a kilincset, és elfordítani a kulcsot, hogy bezárjam a Harryvel közös otthonom ajtaját, talán most utoljára.

Ennek a napnak egyenlőre kilátástalan volt a vége. Fejben már összeraktam a mondandóm minden részletét, mégis bennem rekedt a szó, és csak egy halvány „Sziasztokra" futotta, amikor beléptem a kórterembe. Őszintén elmondhattam, hogy gyűlöltem ide járni a kiállhatatlan kép miatt, ami alig egy hét leforgása alatt a tudatomba égett.

A műszer és kanóctenger közepén - amelyek számomra alig mondtak valamit -, feküdt Louis, mellette ott virrasztott Harry, csupán árnyéka régi önmagának. Izmos háta megtörten görnyedt előre, vállai leestek, a szemei alatt legalább két táska húzódott, alattuk pedig olyan sötét karikák, amilyen csak egy kiadós orrtörésből származhatna. A bőre is lassan átvette a fal színét. Szégyeneszemre próbáltam a lehető legritkábban látogatni, mert csak egy rosszabb dolog volt az elkerülhetetlenre való várakozásnál, méghozzá az, hogy végignézzem Harry széthullását.

Niall elköszönt tőlünk és mivel a kedvesem szótlan maradt, így kénytelen voltam én beszélgetést kezdeményezni.

- Hogy van? – tudakoltam Louist pásztázva.

Tudtam, hogy Harry fukar lesz a társalgást illetően, de bármilyen lehetőség jobb volt, mint némaságba zárkózva figyelni az előttünk fekvő haláltusáját.

- Leesett a vérnyomása, de kapott rá gyógyszert az infúzióba – válaszolta fásultan, mintha egy betanult verset kellene felmondania.

A combjára simítottam a kezemet, és az oldalának dőltem. Ölelésre és egymás kölcsönös megnyugtatására vágytam, de még csak felém sem pillantott. Fáradt volt. Ez abból is látszott, hogy túl sokáig meredt a tekintete egyetlen pontra. Hosszakat is pislantott, de mindig erőt vett magán, felnyitotta a szemeit, és ugyan azt figyelte: Louist. Ez még jobban megerősítette a fejemben régóta keringő feltevésemet.

- Látom, hogy fáradt vagy. Miért nem mész és pihensz egy keveset? – próbálkoztam reménytelenül. Elutasító fejrázást kaptam.

Tudomásul vettem a makacsságát. Egyébként sem azért jöttem, hogy tovább pesztráljam. Válaszokra vágytam, a teljes igazságot pedig csak ügyes fondorlatokkal tudtam megszerezni.