Something Great //Befejezett//

5. Fejezet

Lélekszakadva rohantam haza, miközben egyre azon agyaltam, milyen kifogást tudnék felhozni a védelmem érdekében, de természetesen egy sem jutott az eszembe, ami elfogadható, vagy félreérthetetlen lenne.

A kulcsot remegő kézzel csúsztattam a zárba, meglepetésemre azonban nyitva volt a lakás. A lehető legcsöndesebben lopakodtam be a hajnali napsugarak által félhomályos előszobába. A háló felé vettem az irányt, hátha mihamarabb túleshetek egy nyomasztó beszélgetésen, a nappaliban azonban nem várt lámpafény fogadott. Joan haját véltem felfedezni a kanapéról lógva, egy pillanatra pedig a Louisnál való bujkálás szimpatikusabbnak tűnt egy újabb közelharc helyett. De a megfutamodás nem rám vallott.

– Szia – próbálkoztam halkan, majd válasz híján ismét.

Tudtam, hogy dühös lesz, de a hallgatás jobban kínzott, mint az ilyenkor a fejemhez vágott szitkok áradata. Csalódottan kullogtam a szobába, de előtte még egy röpke percre a szerelmemre pillantottam, és rögtön megértettem a szótlanságának okát.

Joan pizsamában aludt a kanapén, a feje mellett még mindig a telefonját szorongatta. Egész éjjel engem várt, és én még csak fel sem vettem a telefont. Összeszorult a szívem.

A kanapé támlájáról a törékeny alakjára hajtottam a takarót, és egy bűnbánó csókot nyomtam a feje búbjára.

– Harry?! – álmos hangon szólított meg, mire szemlesütve fordultam ismét felé.

A kifakadása helyett némán méregetett. Talán arra várt, hogy magyarázkodni kezdjek, csak a baj éppen az volt, hogy nem tudtam mit mondhatnék.

– Mond... – kezdett bele halkan, majd egy reszketeg sóhajt hallatott. – Ha megkérdezném, merre voltál, az igazat mondanád?

Némán bámultam a lábamat, a fejemben ezer gondolattal. Vajon mi fogja tőlem eltaszítani? Ha hazudok, vagy ha igazat mondok. Ennél az elágazásnál nem volt aranyközépút.

– Hol rontottam el? – kérdezte elcsukló hangon, amit már nem bírtam hallgatni. Felé közelítettem, de ő egy pillanat alatt felugrott, és hátrálni kezdett előlem.

– Nem! Maradj, ahol vagy! Amíg nem válaszolsz, addig hozzám se érj! – emelte fel az ujját fenyegetően. – Ha van valaki másod, akkor miért nem szakítasz velem? Miért nem mondod, hogy vége? Sokkal egyszerűbb lenne, de te nem! Ehelyett nem jössz haza éjszaka, és az edzésekről is ellógsz – döbbenten néztem rá. – Igen tudom, hogy máshol lopod a napot, hiába állítja az összes haverod, hogy velük vagy. Nekem is vannak barátaim, akik a gyep közelébe se láttak. Ezzel bántasz! De miért teszed? Mit vétettem ellened? Örülsz annak, hogy szenvedni látsz! – kiabálta immár sírva.

Egészen a konyháig sétáltunk, ahol a pult szélébe ütközött. Ezt kihasználva addig közelítettem felé, mígnem egyetlen lépés maradt hátra. Rengeteg dolgot akartam neki elmondani egyszerre, de a szavak sehogyan nem jöttek a nyelvemre. Továbbra is némán bámultam a könnyáztatta barna szemeket, amikben a tanácstalanság és a bánat alkotott különleges elegyet, majd a kezeim közé fogtam az arcát és finoman megcsókoltam. Próbáltam belevegyíteni minden sajnálatomat és bocsánatkérésemet ebbe az egy mozdulatba, hogy ha már én nem, de a testem had beszéljen helyettem. Mostanában sok ember okozott csalódást és bántott meg, de én nem akartam közéjük tartozni, és megkeseríteni mások életét. Kis idő múlva Joan ennek adta meg magát, az ujjai pedig megkönnyebbülten a hajamba siklottak.

– Sajnálom. Annyira sajnálom. Szeretlek, érted? Kérlek, bocsáss meg! Ígérem, ezentúl csak neked élek – suttogtam a szájára, amikor elváltunk.