Something Great //Befejezett//

11. Fejezet

Niall lézerkardja lecsapott a vállamra. Bosszúsan összehúztam a szemöldökömet. Jobban kellett koncentrálnom, ha nem akartam fűbe harapni. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és a taszítás erejét használva a falnak löktem. Akkora erővel csapódott a lemezborítású pillérnek, hogy egy pillanatra megbénult. A fejünk fölött lézernyalábok cikáztak el, ahogy csapataink a másik kárára küzdöttek a győzelemért, ezzel százakat gyilkolva le. Valahonnan fájdalmas kiáltás hangzott fel, de ennyiből nem tudtam megállapítani kinek az embere vív élet–halál harcot. Az én feladatom Niall kiiktatása volt. Ha neki vége, akkor nyertesként vonulhatok le a csatatérről.

Ellenőriztem az erő tartalékaimat, sajnálatomra azonban már csak a fele állt rendelkezésemre. Okosan kellett beosztanom a maradékot. Kifújtam az eddig benntartott levegőmet, és azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy pislantsak egyet, ugyanis ellenfelem, hiába szuszogott dühödten, még most sem érezte jól magát annyira ahhoz, hogy visszatámadjon.

Lendületet vettem, és ugrottam. Néhány suhintás, egyenesen a bordái közé. Ezúttal nincs menekvés számára. Hogy a végjáték még drámaibb legyen, felhagytam az állatias szabdalással, és fojtogatni kezdtem. Ellenfelem a torkát markolászva kapálózott lábaival a levegőben, de nem tudott szabadulni. Vége.

Egy önelégült mosoly terült el arcomon, ám ekkor, áldozatom kiszabadult a szorításomból, és a földre esett. Nem a kimúlás miatt, hanem, hogy onnan egy ügyes ugrással egyenesen nekem dobja kardját.

A szemeim kikerekedtek, de hiába próbáltam menekülni, összeestem a padlón.

Az osztott képernyő alsó felén a kameraállás távolodni kezdett, miközben szégyenemet közszemlére téve egy egyre erősödő szöveg villant fel: YOU ARE DEAD

Ajkaim penge vékonnyá préselődtek, és orrcimpáim az átlagosnál jóval szélesebbre tágultak a lehetetlenül mély belégzésemnek köszönhetően. A szobában a győztest hirdető fanfárok hangja zendült, dicsőítve az egyes számú játékost.

Elnyújtva a pillanatban rejlő gyilkos vágyat, lassan fordultam Niall felé. Nem mert rám nézi. Behúzott nyakkal pislogott a tévé képernyőjére, miközben felkészült, hogy a következő kör már rá vár, élesben.

– Elegem van! Nem játszok tovább! – dobtam a kontrollert a párnákra, majd a düh nehézkes lépteivel a konyha irányába masíroztam.

– Ne csináld már, Hazz! – vetődött a lábam után Ni, a szőnyegen kiterülve. – Játszunk egy visszavágót! – nyafogta egy ötéves hangján.

– Látod az állást?! – fordultam meg, hogy rámutathassak a képernyőre – Tizenhét–null. Tizenhét... – Null... – szótagoltam sziszegve, a kezemmel erősen gesztikulálva. – Esküszöm, te ezen élsz egész nap.

– Ez nem igaz! – háborodott fel.

– Harry, ne dörgöld Niall orra alá a függőségét. Niall, hagyd a göndört sikerélményekhez jutni – szólalt fel a kanapén nyújtózkodó jó atyánk, hasán a laptoppal, amit lustán nyomogatott, míg szabad kezével chipset tömött a szájába.

– Ne szólj bele! – kiáltottunk rá egyszerre, ám az életszemléletétől várhatóan vállat rándított a felé is karját nyújtogató feszültségnek.

– Egyfolytában veszekedtek. Kezd unalmassá válni – magyarázta két kattintás között.

– Van egy ötletem. Játssz te vele – Lökte felé Niall a fehér vezérlőt.

Zayn nézegette a szőnyeg szálaitól nehezen sikló szerkezetet, majd olyan jóízűen nevetett fel, amibe még a számítógép is beleremegett.