Something Great //Befejezett//

12. Fejezet

A kiskacsa olyan magá-magá-nyos volt, hogy úgy dön-tött, megszólítja a hattyúkat. Biztosan el fognak za-zavarni, mert olyan csúnya... vagyok, de nem baj – mondta magának. Oda-repült hát a tóhoz, lehajtotta a fejét, és várt.

De amikor meglátta tük-tük-tük... tük...

Felsandítottam Louisra, de egyenlőre nem szóltam közbe, türelmesen vártam, hogy ráakadjon a betűhöz tartozó megfelelő hangra.

- Tük... Mm... Tük... ... A fenébe Harry, ez nekem nem megy! – bosszankodott, és visszadőlt a párnáira, hogy szúrós tekintettel regulázza a plafont, mintha azt akarná bűnössé avatni minden hibájáért.

- Eddig is ment. Már minden betűt ismersz, csak hagyj magadnak időt a gondolkodásra.

Igyekeztem másik oldalról megközelíteni a fennakadást, mivel tudtam mennyire érzékeny téma számára a tanulás. Hetek óta azon fáradozunk, hogy kitágítsa az ismereteit, de néha még most is felmerülnek kisebb problémák a szavak megformálásával, ami őt merően elkeserítette, hiába nyugtatja a pszichológus azzal, hogy leküzdeni való akadályként élje meg őket, és ne kudarcként. Ma volt a második alkalom, amikor összeszedte a bátorságát, és szembenézve a lámpalázzal, hangosan olvasott nekem.

- Próbáld meg tagolni, úgy egyszerűbb.

Visszatoltam elé a könyvet, amit némi átgondolás után feszengve újra a kezébe fogott. Egy nagy levegő után folytatta a betűk bűvölését.

- Tük... tü-kör-ké-pét – diadalmasan felmosolygott rám, mint egy gyerek, aki a szülei elismerésükre várva vizslatja őket csillogó szemekkel, és én tagadhatatlanul büszke voltam rá. Még mindig lassan, de sokkal több magabiztossággal folytatta, mint korábban. - a sima vízen, nem hitt a szemé-nek: nem egy rút kiskacsa nézett vele szembe, hanem egy gyönyörű, fehér hatty...ú.

– Gyere ide hozzánk! – kiáltotta a leg-fiatalabb hattyú. Aztán mindannyian oda-úsztak a kiskacsához, és m-megcsodáltá-k a szép tollait és ívelt nyakát.

– Te vagy a legszebb hattyú – mondta a... leg-i-dő-sebb hattyú.

A rút kiskacsa büszkén felbor... bor-felborzolta a tollait. Végre meg-tudta, hova tartozik, és most már boldog volt.

- Ugye megmondtam, hogy sikerül!

Louis lesütött szemekkel halványan elmosolyodott. Ritkán láttam mosolyogni, pedig annyira gyönyörű ilyenkor az arca! Ha belegondoltam, hogy eddig csak a képzeletemben játszott ez a gesztus, sírhatnékom támadt a boldogságtól.

- Szerinted én is megtalálhatom a helyet, ahová tartozom? – tette fel óvatosan a kérdést, az utolsó képet tanulmányozva, ahol a grafikus egy gyönyörű hattyú csapatot ábrázolt, azoknak gyűrűjében a főszereplő madárral, és annak szembetűnően elegáns tartásával. Ezt a mesét meglepően jól lehetett asszociálni Louis életével, aki bárhogyan szerette volna, nem találta meg igazi önmagát és a családját. – Amikor egyedül vagyok folyton azon jár az eszem, hogy vajon miért van ez? Miért nem hiányzom senkinek?

Pillanatok alatt magába roskadt, és a tudat, hogy én ez ellen tehetek, ösztönzött bátorságom összegyűjtésére ahhoz a néhány, talán sorsfordító szóhoz.

- Louis, én... Szeretnék elmondani neked valami fontosat...

Kósza mozdulatot tettem, hisz megszoktam már, hogy a vallomásaim előtt a kezét az enyémben tudhatom. Ám mivel most más helyzetben voltunk, kénytelen voltam mellőzni ezt a kiváltságot. Louis azonban másként gondolta. Felém nyúlt, de ezt olyan magabiztossággal tette, mintha tudná mit szeretnék, készségesen csúsztatta meleg tenyerét az enyémek közé.