Tizennyolcadik

428 37 20
                                    

Reggel egy csörömpölő hang keltett fel. A szememet dörzsölve kászálódtam ki az ágyból, s szemöldököm összevonva kezdtem felöltözni.

Lehet apa leejtett egy tányért mosogatás közben.

Mikor már a nadrágom rajtam volt s éppen a pólómat vettem magamra, egy hangosabb kiabálást hallottam.

–Elegem van belőled! – anyukám hangján szólt, aki nagyon ideges lehetett a szavai hangsúlya alapján. –Mindenbe beleszólsz!

Ugye nem veszekednek már megint? A múltkori óta nem volt komolyabb konfliktus köztük, de anya hangját hallva most valami történt.

Gyorsan bújtam bele egy fekete pulcsiba, aztán a kilincset lenyomva léptem ki az ajtón, s feszülten szaladtam le a lépcsőn.

–Mibe ne szóljak bele? A fiam neveltetésébe? – apám teljesen felháborodva kérdezte fennhangon, én pedig csak álltam lefagyva. Annyira le voltak foglalva egymással, hogy észre sem vették ahogyan leviharzottam az emeletről. – Jogom van hozzá, hogy beleszóljak a gyerekem életébe!

–Jogod, mi? Bezzeg a családdal töltött időhöz nincsen jogod, ugye? – nevetett fel keserűen anya a szinte üvöltve feltett kérdései után, s a szemei megcsillantak a könnytől. –Csak dumálni tudsz nekünk, törődni velünk nem. – az előbbi harsányhoz képest most suttogott.

Nem tudtam megszólaljak-e. Be kellett látnom, hogy anyának bizony igaza van: apa szinte csak aludni jár haza, amikor pedig valami miatt kivételesen itthon van akkor is csak a fociról beszél vagy tévézik.

Mivel a beszélgetés elejét nem hallottam, azt nem tudtam meg, hogy mibe akart pontosan beleszólni apám ami velem kapcsolatos, de lemerném fogadni, hogy a tetoválás nem tetszik neki.

–Nélkülem már éhen halnátok! – vágott vissza apám kiabálva, s itt úgy döntöttem, nem bírom ezt tovább hallgatni.

Magam után jó hangosan becsapva az ajtót indultam el otthonról, s egyenesen egy bizonyos házhoz mentem, ahol mindig szeretet fogad: Felix-ékhez.

A séta alatt végigfuttatam az agyamon mégegyszer a hallott veszekedést, s éreztem, hogy valami eltörik bennem. Az én családom sem tökéletes. Hiába hittem azt, hogy nekem sosem lesznek ilyen jellegű problémáim, most megkaptam ezt is.

Hamarosan elértem úticélom, s kopogtattam az ajtón.

–Szia. – köszöntem egyszerűen, Felix pedig át is ölelt. Gyengén karoltam át testét, s éreztem hogy nem vagyok valami stabil.

Felix bizonyára megérezte, hogy nem vagyok rendben, s lágy puszikkal hintette be a fülem s nyakam vonalát.

–Szia Binie. – tolt el lassan egy picikét magától, s a szemeimbe nézett. –Gyere be.

Eszembe jutott, hogy az előttem álló gyönyörű fiú a jegyesem, ami egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Az egész aranyos ábrázatára rátett a kiskutyás és kék pizsinacija, meg a cicás pink felsője.

–Changbin~ – rázta a kezét Jeongin úgy, akár egy kis ovis, mire én biccentettem egyet felé, majd intettem Chan-nak, aki már úgylátszik majdnem állandó vendég itt – hozzám hadonlóan.

–Szervusz. – Felix apuja egy kézfogással köszöntött. –Pont most akartuk befejezni a reggelit, de ha szeretnél még nem pakoltam el, ehetsz!

–Oh, mostmár értem. – muszáj volt nevetnem, olyan aranyosan festett Felix ahogyan elpirult.

–Nevess csak. – tette karba a kezeit a párom. Nevetve rántottam közelebb magamhoz a vékonyka derekánál fogva, majd azonnal édes ajkaira tapadtam, amiket úgy imádok.

If you [befejezett] Donde viven las historias. Descúbrelo ahora