Szörnyek Játéka

14. Fejezet

Mester és Tanítvány

- Unatkozom - hümmögtem, miközben tarkóm mögé helyeztem két kezemet, és a fénylő égboltot figyeltem, amin egy árva felhő se volt, csupán a Nap. Ez volt a harmadik nap, hogy Mester lettem, és nem sokára a Fekete Város nevezetű helyre is elérek. Hamarosan, gondoltam reménykedve, mivel a térkép szerint már nagyon közel van. Következőnek inkább kikérdezem minden csínját-bínját a Mesterségnek Fredtől. Főleg azt, hogyan tudott egyik helyről a másikra kerülni rövid időn belül. Vagy csak én vagyok ilyen idióta, hogy sétálok, mormondíroztam. Természetesen itt is rengeteg Oni volt, ám soványabbak, és kiéhezettebbek. Főleg madár félék voltak erre fele, a legtöbb hullákból táplálkoztak. Fa alig volt a környéken, így akár egy kilométeres körzetben is ellehetett látni. Tulajdonképpen majdnem egy sivatag közepén bandukoltam, ám homok még nem volt a lábam alatt, csupán kiszáradt fűszálak. Nem tudom melyiket bírta volna jobban a mezítelen talpam.

- Ki kellene hívnom a többi Mestert? Ha mindet legyőzöm egyedül leszek Mester... - gondolkodtam hangosan, mert már untam az egészet, és magányos is voltam nap közben. Kezdtem szomjas lenni, és semmiféle innivaló nem volt nálam. Viszont egyáltalán nem voltam fáradt, vagy éhes. Csupán szomjas. Ezt kicsit furcsálltam, lévén, hogy már három napja nem ittam vagy ettem bármit is. Minnél hamarabb a városba kell érnem, gondoltam magamban.

- Mert megfogok őrülni! - vakartam meg a homlokomat, miközben egy sötét derengés tűnt föl a horizonton. A valóságban sose örültem volna a tudatnak, hogy emberek közé kell mennem, ám most, hogy a szociális életemet nem tudom kielégíteni a sulibajárás és az internet világával, úgy örültem ennek a fekete pacának, mintha a kedvenc mangámat kapnám meg a postástól. Lényegében kifordultam önmagamból. A valós önmagamból. Egy fél óra múlva már a Nap is alig látszott, és a város kezdett beleolvadni a sötétségbe. Csak remélni mertem, hogy nem fog eltűnni, és legalább egy apró fényecske jelezni fogja merre van. Aztán elkezdtem rohanni, mintha az életem múlna rajta. Nem maradok kint több napot, gondoltam magamban, és futottam. Ám mikor már korom sötétség volt, és meg se tudtam különböztetni a várost az égtől, megálltam. A felkavarodott szél, amit kettétéptem most utolért, és a tincseimet visszalökte előre. Vártam, egészen addig, míg falatnyi apróbarátaim meg nem jelentek körülöttem. Azt suttogták megváltoztam, de még mindig a barátjuk vagyok. Én pedig csak álltam ott várakozva, megtelve csalódottsággal, és néztem a csillagos eget a horizonton. Egy pontban viszont nem volt semmilyen csillag, csupán üres feketeség. Felcsillant a szemem, és elkezdtem felé sétálni, miközben a tündérek történeteit hallgattam tovább. Egy olyan életről, ahol szinte semmilyen ember nem volt, csupán az éjszaka lényei, és a nappal teremtményei. Ahogyan megegyezett a Hold és Nap Istene, mikor kik lehetnek a földön. Különben háború dúlná szerte az egész világot, és hozna káoszt és vészt mindenhova. Végül a városnál búcsúztunk, hiszen ők nem tudtak tovább tartani velem.

A város téglaépületekből állt, az utcák kihaltak voltak. Már a saját szemeimmel láttam a burkot, ami megakadályozta, hogy a szörnyek betudjanak lépni. Átlátszó derengés volt, amin néha-néha kék csillámló dolgok fénylettek fel. Bementem. Egy apró nyomás nehezedett vállaimra, de pár pillanat múlva már semmi se volt. Ha még játékos lennék, most vállna láthatóvá a szint a térképen. Úgy nézett ki, mintha leégett volna az egész város, és senki se lakná. Néhány épület még omladozott is. Elhúztam a számat. Azt hittem mivel város, ezért tömve lesz emberekkel, ám tévedtem. Max holttestek lehettek itt, és azok is az épületek mélyén. Nyújtózkodtam, és mikor már fordultam, hogy visszamenjek barátaimhoz, neszre lettem figyelmes. Megdermedtem, de úgy döntöttem inkább úgy teszek, mint aki nem vette volna észre, és tovább sétáltam a város szíve felé.