Szörnyek Játéka

18. Fejezet

Játékkészítők segítsége

Furcsa csönd honolt az egész labirintusban, mégis néha érdekes zajok ütötték meg a füleimet. Nem tudtam felismerni őket, olyasmi volt, mintha nehéz, acél dolgokat próbálnának arrébb húzni a földről, és az nyikorgott volna, ám néha olyan is volt, mintha valakinek nagyon brutálisan korogna a gyomra. Rémisztő volt. Most először bizonytalanodtam el magamban, hogy rossz döntés volt ennyire gyorsan előremenni, főleg így, hogy nemsokára vége a hétnek. Ott legalább tudtak volna segítséget kérni a tündérektől, itt viszont sehogyan se tudnak. Ráadásul a bejáratot is elvesztettük, mert amint felkelt a Nap, úgy indultunk meg mi is.

***

- Fullasztó a hőség! - lihegett Lu, miközben sétáltunk. Már dél lehetett mikor a tetőfokára hágott az idő. Nem csak az, hogy meleg volt, egyenesen olyan érzése volt az embernek, mintha szaunában lenne. Ráadásul a talaj is felforrosodott ez idő alatt, és az esti hűvősséget, a szinte már sivatagi kánikula váltotta föl. Talán a pikkelyeimnek köszönhettem, hogy nem igazán éreztem azt a hőséget, amit a többiek. Egy szörny se volt a környéken, így talán csak az ideút az, ami nehéz ebben a szintben, gondoltam magamban, miközben ismételten megtorpantunk egy elágazásban. Nem sokáig gondolkodtam, volt egy erős sós illat valahonnan, így csak a Tengerre tudtam gondolni, ami a helyes út felé van. Tehát jobbra, szimatoltam a levegőbe. A gyerekek nem vitatkoztak, némán követtek miközben szenvedtek. Jó sok óra után viszont megálltunk pihenni. Akármennyire is haladtunk, az illat nem erősödött, de nem is halványult. Olyan érzés volt, mintha örökké tartana. Már nem az erős nappali fény szűrődött be, hanem halvány zöld világosság borult az egész labirintusra. Se előre, se hátra nem tartottunk. Ráadásul aggódtam mi lesz így, hiszen a mai este volt a hetedik. Beszívtam a számat, hogy most akkor mi legyen, hiszen esténként megfelelő hőmérséklet van, ám most már elfáradtak, ráadásul duplán a klíma miatt. Már most kidőltek. Mindegyikük a bokrok alá húzódtak, és ott szuszogtak, mint a jól lakott óvodások. Valószínűleg leégtek, és pár nap múlva hámlani fog a bőrük is. Leültem az út közepére, és inkább kihúztam a kardomat, és elkezdtem fényezni. Átvizsgáltam az összes holmimat, megnéztem mennyi ételünk maradt. Olyannyira belefeledkeztem, hogy észre se vettem, de elkezdtem fütyürészni. Mikor befejeztem az egészet akkor tűnt föl a furcsa zaj. A gyerekekre ráhúztam pár letőrt ágat, és én is meglapultam a bokrok alatt. Lépések ütötték meg a fülemet. Ekkor pillantottam meg Lily ijedt tekintetét megcsillanni a sötétben. Szám elé tettem az ujjamat, ezzel figyelmeztetve, hogy meg se mozduljon. Ő csak pislogott válaszul. Két hatalmas csupasz láb állt meg előttünk, majd sziszegő hangot hallatva várakozott. Éreztük, ahogyan beleszimatol a levegőbe, de mikor semmi különösebbet nem vélt felfedezni tovább indult. Ekkor tudatosult bennem a furcsa zaj forrása. Ugyanis a két láb után kígyó szerű teste csúszott utána, és adta ki a súrlódó, nehéz fém hangot. Megrezzentek füleim a hang erősségére, a fogaimat összeszorítottam. Láttam, ahogyan Mo mocorogni kezd, de rögtön abba is hagyta. Az utcai, és utána lévő vándor élet sok mindenre megtanítja az embert. Többek közt arra is, hogy mikor kell megmerevedni akár álmunkban. Mert nem volt ébren a kisfiú, ám mégis úgy feküdt mocorgás után ott, mintha márványszobor lenne. Nem mertem kinézni a bokor alól, így is elég volt nézni iszonyúan hosszú barna pikkelyes testét, ami egyszerűen nem akart elvékonyodni és vége lenni. Majdnem két egész percbe telt, mire a farka hegye is eltűnt a sövényban. El se tudtam képzelni milyen felső teste lehetett, vagy feje, ha volt első két lába, de kígyó alteste. Ámbár úgy gondoltam nem volt rosszabb, vagy veszélyesebb annál a szörnynél, ami a viharban él. Nagyot fújtatva jöttem ki pár perc elteltével. Lily is kijött, ám kissé reszketegen. Elhúztam a számat.