Szörnyek Játéka

20. Fejezet

Epilógus
Az imádott világáért

Hideg volt, és még én is vacogtam. Ám ezt a kalandot egyszerűen nem akartam félbehagyni. Ám közeledett a hét utolsó napja, és tudtam, hogyha megvárom, míg leteljen nem lesz meg a lehetőségem a célom eléréséhez. Ha csak nem kezdek mindent előlről. Ám belefáradtam, és nem akartam elveszíteni ezt a lehetőséget, hiszen már nem volt senki rajtam kívül, aki nem idevalósi volt. Egyedül voltam a Földről, egy másik világról, ahova egyáltalán nem vágytam vissza. Ahova már nem is térhettem vissza. Viszont itt se maradhattam, hiszen én lettem az egyedüli összekötője a két világnak. Rajtam keresztül tudtak már csak kapcsolatba lépni ezzel az igenis létezi világgal, ahol ugyan sok dologban visszamaradottabbak a dolgok, ám sokkal szeretetteljesebb. Szörnyekkel és minden szörnyűséggel. Gyönyörű teremtményekkel, és mítikus dolgokkal. Rosszal és jóval egyuttal. Így hát kiélveztem ezt a maradék pár napot, amit még megtudtam adni magamnak.

- Hogy lehet város egy felhőn? - kérdezte Lu, miközben az éjszaka közepén a Pegazus hátán lovagoltunk felfele a nyolcadik szintig. Először nappal mentünk Bestia hátán, majd mikor lenyugvott a Nap, és jött a Pegazus, váltottak. Így már az éjszaka közepe volt, és jéghideg széllel mentünk felfele. A térkép konkrétan fölöttünk jelezte a szintet, de csak a határ érzéséből fogjuk csak megtudni, hogy tényleg itt van-e, és egyáltalán melyik felhőn is lesz.

Már kezdett eltűnni a sötétség, és bújt elő a Nap. Ám már láttuk a határ fénylődő szélét, így a Pegazus is a végéig velünk maradt. Majd egyszerűen eltűnt alattunk, mikor a Napsugara elért minket. Zuhanni kezdtünk, ám szerencsénkre pontosan alattunk volt a határ buborékozó formája. Feszültség keletkezett a mellkasomban, majd áthatoltunk rajta.

•Szint: 08.•
Felhőpont

Csak ekkor láttuk meg az alakokat a felhőn. Legtöbbnek a feje fölött aranyló dicsfény volt látható kör alakban. Glóriák voltak. Eltátottam a számat, és hálát adtam az égnek, hogy még maradtam.

- Úgy tűnik a Szentek közé csöppentünk! - kiáltottam esés közben, majd mikor bele csapódtunk volna a felhőbe, egyszerűen visszapattantunk, majd ismét neki estünk, most már lassabban. Puha volt, és olvadt a lábunk alatt a felhő. Egy helyben nem tudtunk sokáig állni, mert mint a vattacukor, eltűnt alólunk, és becsúsztunk, így folyamatosan lépkedtünk, miközben nézelődtünk. Magas emberek sétáltak körülöttünk, észre se vettek, még a másikhoz se szóltak. Egyszerűen csak sétáltak tovább. Volt egy alak, akinek dicsfénye tüskékbe végződtek. Nem láttam tisztán. Ám éreztük, hogy Ő észrevett. Ránk mosolygott, majd mikor fölemelte mellkasáig egyik kezét, a felhő alattunk eltűnt. Mi pedig kiestünk a Mennyből, gondoltam magamban, miközben mellettem zuhanó gyerekek egytől-egyik el kezdtek sikítani. Felnevettem, és füttyentettem egyet. Három perc esés után puha szőrmét éreztem meg alattam.

- Kedvesebben is szólíthatnál! Épp ebédeltem! - morogta a Bestia, miközben a Nap elvakította a szemeimet. Felvette még a másik hármat, majd miközben mondtam neki a következő szint helyét, arra felé kezdett el minket repíteni. Megrántottam a vállamat, és válaszként megsimogattam.

- Köszönöm, hogy jöttél! - kiabáltam neki. A kilencedik szintig nem fogok elérni, hiszen ez volt a hetedig nap, de örültem, hogy erre a pár másodpercre is részese lehettem valami olyannak, aminek sose lettem volna tanuja. Felnevettem boldogságomban. Jól éreztem magam. Bárcsak ne telne le a hét, gondoltam magamban. Pár óra múlva már letett minket egy tisztásnál, és közölte, hogy mostmár vissza kell mennie. Megköszöntük neki. Ő elégedetten és büszkén húzta ki magát, majd mikor elbúcsúztam, elment. Fájó mosoly volt az arcomon. Megigazítottam hajamat, és odaadtam Lunak a térképemet.

- Ez mostantól a tiétek. Bocsánat, de csak egy van... - mosolyogtam rájuk, mire ők elgondolkodva, de elfogadták. - Azt hiszem ez az utolsó napunk együtt. Nem hiszem, hogy valaha is visszafogok ide térni! - vigyorogtam rájuk. A kardomat Lilynek adtam ajándékba, amit alig akart elfogadni.

- A kard olyan éles, mint a lelked. Gondozd mindkettőt! - fogtam meg a vállát, majd nyújtózkodtam, miközben a delelő Napot figyeltem. - Két napi járásra van a kilencedik szint, és utána már csak egy szint van. Ha elértétek, onnantól kezdve igazi Vándorok lesztek! - tettem csípőmre kezeimet, és néztem őket. Nem tudtam biztosan, hogy tényleg így lesz, hogy a játék utána megmarad ebben a világban, vagy velem együtt eltűnik-e. Ám Vándorok mindig is voltak, és lesznek.

- Hova mész? - kérdezte Mo, mire felnéztem az égre.

- Messze - vontam válat. - Nem fogtok megtalálni. Lehet nem is fogtok rám emlékezni, de nem is baj ez... - tűnődtem el. Majd összeszorítottam ajkaimat. Nem sokkal voltam tőlük idősebb, mégis úgy éreztem magam, mintha már ezer évet megéltem volna. Nem emlékeztem már mióta voltam itt, arra végkép nem mikor is kaptam meg a levelet. Elbúcsúztunk. Tanácstalanul álldogáltak, mire utukra bocsátottam őket. Tudtam, hogy a tündérek már rég tudták a tervemet, és nem féltem attól se, hogy egyedül hagyják a gyerekeket. Sóhajtva néztem a hátukat, miközben a tőlem kapott ételeket osztották szét. Nálam egyedül a tőröm maradt. Tudtam, hogy nagy kaland vár rájuk, hiszen 'Dragon falva', illetve 'Puszta közepe' elnevezésű szintek vártak rájuk. Az csordogáló patakocskához sétáltam, és leguggolva megmostam arcomat. A hideg és tiszta víz felfrissített. Elégedett voltam magammal. Ugyan a játékot nem tudtam ki vinni, ahogy Fred javasolta, ám mégis úgy éreztem én győztem. Az ajtó ismételten megmutatta magát a patak másik oldalán.

- Választanod kell! Lépj be! - utasított a hang az ajtó másik oldaláról. Felhorkantottam.

- Mondd csak Készítő! - hagytam figyelmen kívül az utasítását, és inkább egy másik témát vettem kézbe. - Ha egy játékos vagy Mester se lesz itt, mi lesz veled? Te nem tudsz belépni ide, igaz? - kérdeztem, miközben leültem a fűbe. Körülöttem nagy lombozatú fák súgták egymásnak a történéseket. Néha még a hajamat is felkapták a szellővel. Nem reagált a személy az ajtón túlról. - Ezt igennek veszem - reagáltam le. A tőrömet figyeltem. Már kopottas volt és megviselt. Mesélni kívánta összes történetét, kalandját. Áldozatát, és ellenfelét. Bajtársát, és barátját. Most mégis egyedül kell itt lennie addig, míg fel nem fedezi valaki. Megnyaltam az alsó ajkamat.

- Köszönöm a Játékot! - feleltem végül, és az ajtóra néztem, ami elporladni készült. Szíven szúrtam magam. Alig akart mozdulni a kezem, de végül sikerült. Az ajtó felrobbant, és hallottam a csalódott Játékkészítők hangját. Az utolsó kép ebből a világból az ég volt. A fák susosága.

***

- Mi? - esett ki először a számon a szó. A Mesterek szobájában voltam. Egyedül. A kanapén ültem, ami kopottas volt és hideg. Előttem a tévé, és egy kontroller. Kétségbe esve néztem szét. Semmi se volt ezeken kívül itt. Minden fehérség borított, és erre elbőgtem magamat. Öt perc után megtöröltem arcomat, és nagyot sóhajtottam. Kezembe vettem a kontrollert, és kiválasztottam egy játékot. Egy retro játék volt, ami az űrben játszódott. Unottan nyomkodtam a gombokat.

Végül is mindig ez volt, amire vágytam. Egyedül a világ nélkül, játékokkal. Vajon meddig leszek itt? Hátra dőltem, és ekkor a játékban meghalt a karakterem. Ránéztem a képernyőre. Fehér pixeles betűkkel csak ennyi volt rajta: "GAME OVER". Alatta pedig kisebb betűkkel volt két opció, az egyik az újjáték volt, a másik lehetőség a kilépés. Hümmögtem egyet, majd kis idő elteltével választottam.
Csak remélni mertem, hogy a két világ velem együtt szétkapcsolódott, és soha többet senki se fog átmenni. Reméltem a három gyerek kalandokban vesz részt, és egymás mellett fog felnőni. Majd később visszatérnek, és felépítik elhagyott városukat.

Csak reméltem, hogy jót tettem az imádott világomért. 

VÉGE