Szörnyek Játéka

16. Fejezet

Mégis ki a Szörny itt?

- Csöndesebben! - mondtam, mikor elkezdtek futva követni. Kisebb szörnyek követését tanítottam meg nekik úgy, hogy az áldozatnak még csak a jelenlétünk se tűnjön föl. Lu volt az egyetlen, aki egyáltalán tudott fára mászni. Onnantól kezdve könnyebb is volt őt tanítani, ám úgy, hogy mindegyikük másban volt jó, nehéznek bizonyult tőlem. Így inkább az elejéről kezdtem mindent. Először a rejtőzködést, majd az áldozatra való vadászatot. Fáradtak voltak, és még messze voltunk a szinttől. Úgy éreztem lelassítanak, ráaduásul a hét utolsó napjának delén jártunk. Egy erdő közepében, ahol rengeteg volt a szörny.

- Így hogy hagyjalak titeket itt?! - suttogtam magam előtt, miközben néztem őket. Három árva gyerek, akik csupán pár évvel voltak tőlem fiatalabbak. A sok gondolat helyett inkább ráugrottam zöld színű Onira, akivel egyáltalán nem bírtak el, majd egyszerűen kitőrtem a fejét. Nem tudom mikor lettem ilyen erős, de szert tettem erre a hatalomra, és nem féltem használni. Nem féltem attól se, ha meghalok, mert utána még idegesíthetem az utánam lévő Mestert. Bár nem tudtam mi van akkor, ha nem játékos öl meg, de annyira nem is izgatott. Egyre kevesebb érzelmet tudtam megkülömböztetni, vagy egyáltalán felismerni, megérezni. Ijesztő és egyben nyugodt volt így élni. Egy új életet. Még ha ki is játszom a játékot, nem jutok haza. Nem lehetek már a szobámban, ahogyan nem játszhatok más újdonsággal, és nem internetezhetem szét a fejemet, mert utálom az embereket, és nincs is ennél jobb dolog. Ehelyett a belemet is kiharcolom, csak hogy egy nappal tovább élhessek. A földön álltam két lábamon, előttem két gyerek; egyikük a földre esett, és halálára várva erősen hunyorgott, míg a másik reszketve ragadt a földhöz. Az Oni fel se fogta mi történt, mikor már pénz érmékké csillogta át magát. Megtöröltem kezeimet a nadrágomba, és felráztam Mo-t dermedtségéből. Ő pedig egyet hátrált. Felhúztam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit se. Lily mögöttem volt, és alig állt meg a lábán. Lu, aki várta a halálát most fölnézett, és mikor felfogta, hogy lényegében már csak én vagyok itt a szörny, föllélegzett.

- Itt fogsz hagyni? - kérdezte Lily, mikor mindenki összeszedte már magát. Nagyjából. A lány haja kócos volt, de még mindig két fonatból állt. Hirtelen nem tudtam, hogy most mit válaszoljak erre, mert végülis itt hagyom őket. Ki tudja mennyi időre. Végül csak válaszoltam valamit.

- Nem, csak egy hét után átkerülök máshova. Nem tudom mi lesz ezzel a testtel, de én pár órára visszakerülök a saját testembe. Azt nem tudom itt mennyi idő fog eltelni, de utána visszatérek, és folytatjuk! - feleltem szárazon, és méltatlanságnak helyet se adva. Biccentett.

- A saját testedbe? - kérdezte Mo. Bólintottam.

- Igazából egy másik világból származnak a Vándorok, akiket a véletlen folytán választottak ki, és küldtek ide. Szóval ez nem az igazi testem. Nem tudom létezett-e előttem, vagy csak lett, és azt se tudom mi lehet az igazi testemmel... - válaszoltam. Most először mertem beszélni az igazságról, hiszen a Játék tiltja az ilyesmit. Már Mester vagyok, megtehetem, gondoltam magamban. Bambán bámultak rám a gyerekek, mire csak legyintettem. - Azért majd mondjátok meg mennyi időt voltam távol... Ha jól számoltam csak pár hét lehet - vigyorogtam, mire elhúzták a szájukat, de bólintottak. Úgy tűnt még hosszú idő, mire feldolgozzák ezt az információ töredéket. Ám nem bolygatták a témát, így folytattuk az edzésüket, miközben haladtunk uticélunk felé.

Az út elején még sok civakodás ment, illetve éjjelente mindig telepakolták a tündéreket élelemmel, akár legyen szó gyümölcsről, vagy bármiféle ehető növényről. Három nap után már kezdtem sajnálni apró barátaimat, ám őket nem zavarták, hiszen hasznosnak vélték munkájukat és fontosnak is. Lényegében ők tartották életben a csapat hátramaradt részét, és ezért mindenki hálás volt nekik. Ők pedig büszkék voltak erre, meg egyáltalán arra is, hogy sikerült kapcsolatot létesíteniük az itteni emberekkel, hiszen ők éjjeli szörnyek, akik nem tudnak a városokba belépni. Így hát többet nem is foglalkoztam ezzel a dologgal.