Mr. Tökély és Mrs. Tökéletlen/BEFEJEZETT/

2. rész

Amikor kicsöngettek minden olyan volt, mint a pokol. A hátul ülök megtaláltak a szünetben és én nem tudtam elmenekülni. Hagytam, hogy lökdössenek, kinevessenek, és azt tegyenek, amit akartak. Viszont szerencsémre nem durvult el jobban a helyzet, ugyanis Hannah megjelent és megmentett. Utálok stréber lenni, mert ezzel célponttá válok, de olyan akarok lenni, mint édesanyám. Olyan okos és erős, mint ő, de már nincs velem. Apa azt mesélte, hogy mikor kicsi voltam egy balesetben meghalt, amikor haza fele tartott velem. Az életét adta az enyémért. Én pedig az ez előtti időszakra nem igazán emlékszem. Az első tiszta emlékem az, hogy egy kisfiú szorongatja a kezemet és a nevemet mondogatja. El sem hiszitek ki az. Nathaniel Jason. Az ártatlan kisgyerekből maga lett az ördög. Érdekes igaz? Mintha eladta volna a lelkét az ördögnek.

Amikor vége lett a sulinak elindultam hazafelé. Péntek volt. Holnap hétvége lesz, szóval otthon kell maradnom az apámmal. És ez rosszabb, mint maga a pokol. Szombat reggel arra keltem, hogy valaki ráfeküdt a csengőnkre. Érdekes módon apám nem volt otthon. Lebaktattam az emeletről és kinézve az ablakon megláttam Mrs. Jasont. Kinyitottam az ajtót és mosolyogva üdvözöltem Nathaniel anyját.

- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem.

- Szia Roxane. A fiam beteg lett. Tudnál rá vigyázni? Nekem el kell mennem, dolgozni. Itthon maradnék vele igazán, de már nincs szabadságom. Most te vagy az egyetlen, akire számíthatok.

- Rendben. – egyeztem bele, mert nem tudtam ellent mondani anya volt barátnőjének.

Amikor beléptem a házukba rájöttem, hogy sok minden megváltozott 9 év alatt. Óvatos mosolyra húztam a számat. Elárasztottak az emlékek. Olyan sokszor játszottam ebben a házban, hogy magam sem hiszem el mai napig, hogy véget ért.

- Remélem, megtalálod a szobáját, mert rohannom kell. – mondta és már itt sem volt.

Hallgattam még egy ideig a csendet, majd elindultam felfelé az emeletre. Hat ajtó volt és én, pontosan tudtam, hogy melyik volt az ő szobája. Halkan kinyitottam az ajtaját és beléptem. Körbe néztem és a fal tele volt poszterekkel. Az asztalán tankönyvek sorakoztak nem éppen a legrendezettebb formában. A foteljában egy gitár és lap volt szétszóródva. A szemem megállapodott az egyiken. Oda mentem és elkezdtem olvasni a befejezetlen dalt.

„Ha csak rád nézek

Tudom, hogy hibázom

Senki mással így nem bánok

De ha arra gondolok,

Hogy te mást szeretsz

Elmegy az eszem.

Bár' itt lennél velem.

Észrevennéd azt

Amit irántad érzek

Észrevennéd azt,

Amit a szívem súg neked.

Nem akarnék többet

Más hercege lenni.

Csak a tiéd lennék

..."

Észre sem vettem, hogy a fejemben alkotott dallamot elkezdtem dúdolni. Amikor tudatosult bennem megfordultam. Biztosan felkeltettem. Szerencsére nem kelt fel. Lecseréltem a borogatást a homlokán és megnéztem a többit. Mindegyik hasonló szövegű volt csak ez az egy volt szerelmes dal. Vajon mi vitte rá, hogy ezt megírta. Mosolyogva olvastam el az összes dalszöveget. A mostani énjéről szinte semmit sem tudok, így eléggé meglepett a dolog. Visszamentem az ágya mellé. Ha jobban megnézem az arcát egész helyes, de elég...hogy is mondjam...? A takaróját ölelve és résnyire nyitott szájjal alszik. Levettem a vakut a telefonomról és lefényképeztem. Ez elég sunyi dolog tőlem, hogy egy beteg embert lefényképezek.

Mindent visszaraktam úgy, ahogy volt és kimentem a szobájából. Az áthozott könyvemből kezdtem el tanulni. Nem sokkal később felkelt. Értetlenül nézett rám.

- Mit keresel itt Stréber? – kérdezte idegesen.

- Édesanyád kért meg, hogy vigyázzak rád.

- De nem vagyok már gyerek. – mondta.

- Tudom, tudom. – álltam fel. – Ha ennyire tudsz gonoszkodni, akkor én haza is megyek. – mondtam és kimentem a házból.