Mr. Tökély és Mrs. Tökéletlen/BEFEJEZETT/

9. rész

Felöltöztem és lementem az étkezőbe. Olyan furcsa volt, hogy olyan sokan vannak reggel körülöttem. Mindig egyedül voltam. Leültem az asztalhoz és körbe néztem.

- Olyan nosztalgikus. – mondtam mosolyogva.

Halványan emlékszem, amikor kicsi voltam sokat jártam ide. Akkor még együtt tanultunk Nathaniellel és Dave-vel. Régi szép idők.

- Igen. – jött oda Mrs. Jason. – Hogy vagy Roxy? – kérdezte keserű mosollyal.

- Túlélem. – mondtam és az órámra néztem. – Én elindulok, mert megígértem Hannahnak, hogy bemegyek neki segíteni.

- Rendben. Itt az ebéded. – adott oda egy dobozt. Elöntötte a szívem a melegség.

- Köszönöm. – mondtam és elindultam volna, de Dave ott állt az ajtóban.

- Ugye nem gondolod, hogy a tegnapi után egyedül kiengedlek az utcára?

- Mert nem lehet? – kérdeztem vissza. – Nem szorulok a kísérgetésre. – mondtam zavartan és kikerültem.

Próbáltam finoman lerázni, de nem sikerült. Felvette a cipőjét és gyorsan utolért.

- Így még nagyobb feltűnést keltek. – mondtam sóhajtva. – Te egy top modell vagy. Miért nem mész dolgozni?

- Szóval tudsz róla. Jelenleg szabadságot kértem ki, mert közeleg az ő évfordulója.

- Ez igaz.

Dave menthetetlenül bele volt esve édesanyámba. Mondjuk nem is csodálom csak 7 év volt közöttük. Ő velem együtt sírt a temetésen. Egymás támaszai voltunk, mert édesapám nem jött el.

- És hogy vagy? – kérdezte átkarolva a vállam.

- Egész jól. De ez csak mostanra érvényes. Tudod, milyen vagyok azon a napon.

- 2000. december 2.-án történt. – sóhajtottam.

- Tudod, hogy utálom ezt a napot. Ha akkor nem...

- Nem a te hibád. A másik sofőr részeg volt.

- De akkor is magamat érzem hibásnak.

- Nem kell. Én is így éreztem.

- Te miért?

- Arról inkább nem akarok beszélni.

- Értem.

Valahogy olyan furcsa volt egy hírességgel beszélgetni. Hiába a gyerekkori barátom, akkor is furcsa, hogy utána néztek az utcán.

- És vannak barátaid?

- Igen és az egyik nagy rajongód. – mondtam és eszembe jutott, amit Hannah mondott. – Szeretne tőle egy aláírást.

Erre nem válaszolt semmit csak elmosolyodott. Valamire készült. És hamar meg is tudtam mire. Amikor bementem a suliba jött velem.

- Hol az a híres barátnőd?

- Elkísérlek hozzá. – mondtam és sejtettem, hogy mit fog csinálni.

Bementünk a diáktanács termébe. Csak ő volt egyedül bent, de ahogy Dave bejött többen jöttek utánunk.

- Hannah be szeretnék neked mutatni valakit.

- Igazán? – kérdezte fel sem nézve a papírokból. – Talán valami pasit szedtél össze? Ha nem akkor nem is érdekel. – mondta.

- Nagyon örvendek én is Hannah. – mondta Dave és kezet nyújtott. – A nevem Dave Jason. – villantott 1000 wattos mosolyt.

A lány megállt egy pillanatra, mintha megállítottak volna egy filmet. A fiúra pillantott és eltátotta a száját. Mintha kába lett volna úgy rázta meg a fiú kezét.

- Roxane csípj meg! Biztosan csak álmodom.

- Nem álmodsz. – mosolyodtam el. – Ő az igazi Dave Jason. A gyerekkori barátom.

Erre az én drága barátnőm felsikított és a fiú nyakába ugrott. Egész jól elbeszélgettek, de engem háttérbe szorítottak. Egy kicsit harmadik keréknek érzem magam. Kimentem a folyósora és leültem az egyik padra. Elővettem a tankönyvemet és neki álltam tanulni. Vagyis inkább már csak átnézni az anyagot.

Pár perccel később Chris vágódott le mellém dühösen. Nem szóltam semmit, de féltem, hogy akkorát sóhajt, hogy Európában meghallják. Becsuktam a könyvem és rákérdeztem.

- És mi a baj Chris? – kérdeztem, de pontosan tudtam mi volt.

- Ki ez a Dave gyerek? Egy percre se figyelt rám Hannah.

- Ha zavar, akkor be kellene vallanod Hannahnak. – mondtam, mintha ez csak természetes lenne. A fiú arca egy paradicsomra hasonlított.

- Te honnan tudod?

- Látszik rajtad, ahogy ránézel, ahogy vele viselkedsz. Az egész iskola tudja csak Hannah nem. – mondtam ki őszintén.

- Pedig azt hittem jól leplezem. – vakarta meg zavartan a fejét és elmosolyodott zavartan.

- Hinni tudod, hol kell igaz?

- Igen. – mondta és elhallgattunk. Egy kis szünet után folytatta. – És mi van veled és Nathaniellel? – kérdezte mire eszembe jutott mi történt tegnap.

- Hannah nem mesélte?

- Nem.

- Akkor elmondom. – mondtam és neki kezdtem a történteknek.

- Ez, hogy lehet? Ő az apád nem?

- Már én sem tudom. Anya halála óta teljesen kifordult magából.

- Értem. És nem érzed kényelmetlenül magad abban a házban? – kérdezte aggodva.

- Ne aggódj. Jó kezekben vagyok. – mosolyodtam el és eszembe jutott milyen szorosan ölelt magához tegnap, mire pír szökött az arcomra.

Amikor véget ért a tanítás elindultam haza. Talán az utca végén járhattam, amikor megállt mellettem egy kocsi. Nathaniel is benne volt.

- Te vagy az a bizonyos Roxane? – kérdezte a sofőr.

- Igen.

- Szállj be Roxane. – mondta Nathaniel és kinyitotta az ajtót nekem.

- Milyen udvarias vagy. – mondtam és beültem.

- Hát, ha már ugyan ott lakunk, akkor elvihetünk téged is. – mondta és a tükörből hátra nézett rám.

- Köszönöm.

- És hol hagytad Davet? – kérdezte.

- Reggel óta nem láttam. Bemutattam Hannahnak, mert hatalmas rajongója.

- Értem. – mondta és mintha megkönnyebbült volna.

- Mi az? – kérdeztem.

- Megijedt, hogy rád is rád mászott. – mondta a sofőr.

- Ez csak természetes, hiszen Roxane a gyerekkori barátom. – mondta mire lemosolyodtam.

De rég hallottam ezt az ő szájából. De valahogy most olyan fájdalmas érzést keltett a mellkasomban. Miért van ez így? A házhoz érve egy másik autó állt a ház előtt. Amikor bementünk egy síró nő ült az asztalnál és Mr. és Mrs. Jason. Ahogy észrevett a nő Nathaniel nyakába borult. A fájó érzés a mellkasomban erősebb lett. Oda léptem az asztalhoz.

- Ki ez a nő? – kérdeztem halkan, hogy csak ők ketten halják. Mrs. Jason az arcát a tenyerébe temette.