Mr. Tökély és Mrs. Tökéletlen/BEFEJEZETT/

11. rész

Másnap a suliba beérve Hannah oda rohant hozzám és szorosan magához húzott. Jól esett az ölelése.

- Jól vagy Roxane? – kérdezte aggódva a szemeimbe nézve.

- Igen. Már teljesen jól vagyok. – mondtam mosolyogva. – visszaköltöztem a saját házamba és tegnap kitakarítottam.

- Örülök, hogy ennyire jól vagy. – állt meg mögöttem a „király" nője.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem tőle udvariasan.

- Nekem te ne jó pofizz. Megpróbálod Nathanielt lecsapni a kezemről igaz? – kérdezte gyűlölködő tekintettel.

- Tessék? – kérdeztem, mert nem értettem.

- Ott élsz vele, nem igaz? Biztosan csak megjátszottátok azt az apáddal, hogy a családja megszánjon, így közelebb kerülhess hozzá.

- Ne...- kezdte Hannah, de intettem neki, hogy ne.

- Úgy gondolod, hogy megjátszottam magam? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Igen, hiszen elég jó színész lehetsz, hogy ők ketten a barátaid. – mutatott Hannahra és Chrisre. – Nem egy olyat tettem tönkre, mint te, de...

- ... egy sem volt olyan, mint én. – fejeztem be helyette a mondatát.

- Mire célzol ezzel? Te nem szereted Nathanielt? – tette fel azt a kérdést, amire nagyon is tudtam a választ, de nem mondhattam ki, mert jelenleg mindenki minket figyel.

Amikor válaszolni, akartam Nathaniel állt közénk. Kérdőn nézett egyikünkről a másikunkra.

- Mi folyik itt már kora reggel? – kérdezte érzéstelen kifejezéssel. De amikor meg akartam szólalni az előttem álló lány hamarabb megszólalt.

- Csak elintézem, hogy ne keveredjen bele a mi kapcsolatunkba. – mosolygott rá bájosan.

- Vele kapcsolatban nem kell elintézned semmi. És nincs már olyan, hogy „mi".

- E miatt a ribanc miatt szakítasz velem? – háborodott fel.

- Ő sokkal hűségesebb lenne, mint te. – mondta rezzenéstelen tekintettel, majd oda lépett mellém. – Jól vagy? – kérdezte és rám mosolygott.

- Igen. – mondtam és vettem egy mély levegőt.

Sokkal erősebb vagyok, hogyha mellettem van. Olyan, mintha a támaszom lenne. Bár sokáig távol voltunk most újra közelebb vagyunk egymáshoz.

- Az itt jelenlévők közül kivel volt együtt ez a lány? – kérdezte Hannah karba tett kezekkel. – csak őszintén, mert mindegyikről tudok. – mondta ördögi mosollyal.

Körbe néztem. Nem egy-két emberről beszéltünk. A lány teljesen elvörösödött és faképnél hagyott, minket. Fellélegeztem, de lehet nem kellett volna.

A fiú elém állt és kérdőn nézett rám.

- Szóval?

- Mi az?

- Mi a válaszod?

- Mire?

- Arra, hogy te szeretsz engem?

Fülig vörösödtem a kérdésre. Viszont biztosan szórakozik, hiszen nem régen szakított a barátnőjével.

- Miről beszélsz? – kérdeztem nevetve és a hajamat a fülem mögé raktam. – Hiszen nem régen szakítottál a barátnőddel.

- Csak a válaszodat akarom hallani.

- Természetesen nem. – hazudtam, de nem néztem a szemébe. – Miért szeretnék bele a gyerekkori barátomba?

- Akkor ezt most mond el úgy, hogy a szemembe nézel.

- De nem akarok. – mondtam és elfordultam. Nem láthatja meg, hogy fülig vörösödök.

- Roxane ne legyél gyerekes. Mond a szemembe, hogy nem szeretsz, mert így nem fogom feladni. – súgta a fülembe, majd magával szembe fordított.

- Én, nem szeretlek. – mondtam ki határozottságot tettetve.

- Szóval így állunk. – engedte el a vállam és ott hagyott.

Valahogy van egy olyan érzésem, hogy most nagyon megbántottam. Viszont ő csak barátként tekint rám, nem igaz? Nem kellene ilyen rosszul éreznem magam, mert ha most megmondtam volna, neki az egész iskola rajtam röhögne.

Jelenleg elsírnám magam. Olyan egy idióta vagyok. De szeretném, ha biztos lehetnék teljesen magamba, hogy nem rohanok el legközelebb, amikor majd elmondom neki. És akkor csak ketten leszünk ott nem az egész suli. És most mit csináltam? Eltaszítottam magamtól azt a személyt, akit soha nem akartam elveszíteni. Leroskadtam egy padra és csak bámultam magam elé. Nem tudtam magammal mit kezdeni.

Ahogy haza értem neki álltam tanulni, de valahogy nem tudtam arra koncentrálni. Egész végig az Ő szomorú arca lebegett a szemem előtt. És mintha az időjárás is megéreztem volna a hangulatom elkezdett zuhogni az eső. Lefeküdtem az ágyamra és néztem kifele az ablakon. Addig, amíg el nem aludtam.