Két Lotti (Jimin ff.)

25. rész - Visszhang

Boldog 2020-at minden kedves idejutó léleknek! Jó olvasást!

Seohyeon szemszöge

-Szia!

-Hello!

Kis fáziskését követően leülök a lánnyal szemben.

Mit mondjak neki? Mit? Hogyan kezdjek bele?

Eltelik egy másodperc.

Ez nagyon abszurd. Ő is csak néz. Mondjon már valamit! Én hívtam ide.. Az úton átgondolhattam volna, mit akarok kérdezni, vagy tisztázni.

Eltelik még egy másodperc.

Olyan nyíltan bámul.. El sem próbálja rejteni, hogy engem fürkész. Az arcomat, a hajamat, a vonásaim.
Akárcsak én.

Mégegy megtelik a kínos csenddel.

Ébenfekete hajában felül két fonat fut, laza kis kontyokban végződve, maradék váll alattig érő haja szabadon hagyva. A szeme enyémhez hasonlatos barna árnyalatban úszik, még a szeme alatti halvány kis anyajegy is stimmel, amit egy átlagos ember talán észre sem vesz. A nyárvégi meleg ellenére fehér pólójára felhúzott egy laza fekete kardigánt is.
Összeakad a tekintetünk.

Már a negyedik. Az idő ugyan relatív, de ez a négy másodperc számomra egy órára rúg ki jelenleg.

-Elnézést! -töri meg a csendet kettőnk között az ismerős pincérnő hangja. Sokat járunk ide Jiminnel, és nagyon sokszor ő jött ki hozzánk. -Mit hozhatok?

Mind a ketten rápillantunk a tőlünk alig idősebb lányra. Az láthatóan meghökken, ahogy kettőt lát meg belőlünk. Pillanatok alatt rendre simítja tekintetét, és várja a válaszunkat. Én a szokásosomat kérem: kapuchino teasüteménnyel, Seoyeon pedig egy kis bögre forrócsokit. A fekete kötényes, fehér inges lány bólint, majd elvonul, így ismét ketten maradunk.

-Szóval -kezdi Seoyeon -mi volt nálad otthon? -vág egyből a közepébe.

Érzem ahogy dobban egy nagyot az idegességtől a szívem. Egész mellkasomat kitölti a különös, kellemetlen érzés, de nem vonakodok válaszolni.

-Örökbe fogadtak. -válaszolok röviden, fejemet lehajtva.

Ő elhúzza a száját, de nem folytatja. Mintha együttérezne velem, annak ellenére, hogy nem is mondtam neki semmit sem.

-Te mikor születtél? -kérdezek ezúttal én. A kérdést hallva meglepődik, de habozás nélkül választ ad.

-1997. május 29-e. -mondja fel hibátlanul a születési dátumomat.

-Francba. -motyogom az orrom alatt. -Én is.

Egyikőnk se szól. Biztos az ő fejében is megfogant a szó: ikertestvér, de kimondani nem lehet. Akkor túl valóságossá válna. Kihozzák amit kértünk, megköszönjük, egyszerre, így teljesen összecseng a hangunk. Nagyon furcsa. Mintha a saját visszhangom volna.

-Kérsz? -tolom felé a kis teasütis tányért.

-Aha. -bólint, majd elvesz egyet. -Köszi. -mosolyogva hümmög egyet, ahogy bekapja. -Nagyon finom! Régen ettem már.

-Én gyakran kértem ezt, mikor Jiminnel itt találkoztunk.

-És ő? Ő forrócsokit kért? -érdeklődik kíváncsian.

-Aha. Honnan tudod?

Kelletlenül felnevet, majd vállatvon.

-Rámragadt valami két hónap alatt.

-Tényleg! Te is sokat voltál Jiminnel. Már két hónapja... Micsoda világi gyökér, hogy nem vette észre! -vetem hátra magam a háttámlának, még a karomat is rosszallón összefonom.

-Hát ja. -válszol nevetve.

-Nagyon jóban lehettetek, ha már együtt is aludtatok Jinnél. Velem rég aludt együtt, mert macerás.

Tekintetét leemeli rólam, kivezeti az utcára, a félig üres fehér bögréjére, az ölére, mindenhova. Arca elkomorodik.

Mitől fordulhatott ekkorát a kedve?

És akkor leesik. Ő biztos jó barátjának tarthatta Jimint, de most, hogy bekerültem a képbe, minden átértékelődik. Hiszen Jimin azt hitte, hogy ő én vagyok. Tehát két hónapig voltak együtt feleslegesen? Úgy hogy Jimin nem is vele volt, hanem velem....  általa? Vagy hogy?

-Oh, bocs, hogy rákérdeztem. Biztos kötődhettél már hozzá, ha együtt a..

-Jimin és én lefeküdtünk Jinnél. -vág közbe a mondandómnak. Kikerekednek szemeim, még a szám is elnyílik. Hogyan? Mármint lefeküdtek aludni, ugye? -Csak most gyáva bevallani neked, hogy szerelmes beléd. -szegezi rám tekintetét.

-Mivan? -bukik ki értetlenkedésem. Összehúzott szemöldököm ráncokat húznak homlokomra.

-Igazad volt, egy gyökér. -teszi ő is karba kezeit. Kezdetben dacos arca lassan meglágyul. Mintha elmerengne, szomorúság csillan szemében, és összepréselt ajkai csalódott görbületté olvadnak. -Te régóta ismered. Mesélj róla. Nektek milyen viszonyotok van?

-Biztos? -kérdezem óvatosan. Mégis mit segítene az rajta, hogy engem hallgat? Rám pillant, határozottan bólint; úgy tűnik tényleg érdekli.

-Hát jó. Szóval, mi már gyerekként is ismertük egymást. Akkoriban szomszédok voltunk. -ások bele emlékeim méjébe. -Nem volt nagy dolog, gyakran játszottunk együtt. Emlékszem, sokszor haragudtam rá, amiért egy iskolába jártunk, és mégsem játszott ott is velem. -mosolyodom el a volt gyerekességünkön. -Aztán én felköltöztem. Gyerek barátság volt, így itt meg is szakadt. Jó egy évig nem is foglalkoztunk egymással. Néha - néha elvétve gondoltam rá, de ennyi. Aztán beszélgetni kezdtünk messengeren, később ő felköltözött Szöulba, valamikor ilyentájt vált igazi mély barátsággá. -gondolkodom el az akkori időkön. -Jimin az egyetlen, akivel úgy tudok beszélni, mint saját magammal, mert csaknem mindent tud rólam, és azt hiszem, ő a legjobb barátom.  Nem lehetek valami jó barát, ha nem vettem észre, hogy megváltoztak az érzései.

A monológom kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem. Röviden rápillantok, ő ugyanúgy elmélázott, ahogy én.

-Amúgy -igyekszem kicsit felszabadítani a levegőt -nincs meleged? -utalok a kardigánjára.

-De. -igazítja meg magán az anyagot, de nem veszi le. -Fel tudunk menni hozzád?

Megugrik szemöldököm a hirtelen jött kérdésre. Nem akarok találkozni a szüleimmel. Meg ha melege van, mért van egyáltalán rajta?

-Bocsi, pofátlan kérdés volt, csak tényleg kezd melegem lenni, és én a külvárosban lakok. Akkor menjünk oda?

Pislogok párat, majd bólintok. Ez fura volt.

~~

Ahogy felértünk a lakásához sietve ledobta magáról a kardigánját. Hozzá hasonlóan szépen elrendezve vetettem le a cipőmet, és követtem őt beljebb. Körülkémleltem az aranyos, szépen berendezett szobát, Seoyeont keresve.

Egyszer csak előlépett egy szobából, gondolom elrakta a felsőjét. Amilyen rend van, kinézem belőle, hogy szépen szakszerűen összehajtogatta, és nem csak bevágta a szekrénybe, mint ahogy én szoktam néha.

Megáll velem szemben. Tekintetem felkarjára siklik, amin egy nagyon csúnya véraláfutás van. Kikerekedett szemekkel lépdelek közelebb felé. Ezt nem úgy szerezte, hogy nekiment egy ajtófélfának, ezek... ujjnyomok.

-Basszus ez nagyon csúnya! Mi történt?

Rámnézve elgondolkodott, majd lehajtott tekintettel biccentett egyet oldalra, egy kis kanapé irányába.