Két Lotti (Jimin ff.)

19. rész - Ne ugorj

Jimin szemszöge

Itt áll előttem. Nem vagyok biztos benne, de valami azt súgja, ő Seoyeon. De mégis. Biztos vagyok benne, érzem. Talán a két kis konty vezet rá, amiket a feje búbjára kötött. Ahogy megpillantom, látom hogy erősen sír. Maga elé húzza a kezeit, és magához szorítja őket, mintha azzal védené magát a külvilágtól. Egyik kezével megtörli könnyzuhatagát, majd sietve tovább indul. Követem fejemmel, még a szám is elnyílva marad a szívbemarkoló látványtól.

Ő nem Seohyeon, de mégis közelibbnek érzem, mint egy puszta idegent. Nem is az. Amilyen közel kerültünk egymáshoz.. Mégha tévedésből is. Vajon most miattam van ilyen állapotban? Biztos nagyon megbánthattam. Basszus, azóta még rá se írtam. Mekkora paraszt vagy te Park Jimin!

-Ő volt Seoyeon? -néz a volán mögött ülő Jin a sarokra, ahol eltűnt látószögünkből az említett. Visszafordulok normális pozícióba, mivel az iménti elég nyakatekert, kicsavart póz volt, hogy minél tovább követhessem őt a szememmel.

-Igen. Khmm! -szólalok meg meglepően rekedtes hangon, mire köszörülni kezdem a torkom.

A lámpa zöldre vált, így Jin elindul. Önvádló, bűntudattal teli tekintettel nézek magam elé. Őszintén rég volt ilyen szerencsétlen utunk, minden második kereszteződésnél meg kellett állnunk a lámpák miatt. Ilyenkor nyakam nyújtogatva igyekeztem előre látni, hátha ismét megláthatnám Seoyeont. Nem tudom mit mondanék neki, hisz legszívesebben elástam volna magam előtte.

A Dongjak hídhoz érve hirtelen megakadt a szemem valamin. Egy lány kimászik a korlátra, majd lábát a folyó fölött lóbálva megállapodik egy percre. Megrémülök, s ahogy egyre közeledünk, fel is ismerem.

-Állj meg! Állj meg! Állj meg!! -ütögetem idegesen Jin vállát, aki értetlenül néz rám. Közben lehagytuk őt, így mégfeszültebb leszek. -Állj már meg!! -rivallok rá hangosan, folyamatosan rázva őt.

Hyung elősször lelassít, majd megáll, a kresz szabályai szerint, közben én már csatolom az övem és ki is nyitom a kocsi ajtaját. Kiugorva átmászok a kocsikat és gyalogosokat elkülönítő korláton, közben hálát adok a mindenségnek, hogy ebben a szélső sávban jöttünk eddig. Amint a lábam a talajt érinti sprintelni kezdek felé.

Tudjátok van az a tipikus jelenet, amit ilyenkor elképzelnél. Lassan lépked felé az egyén, nehogy az adott ember megilyedjen, és levesse magát. Na ez most rohadtul nem így nézett ki. Szó szerint mintha a szívem húzott volna megállíthatatlanul.

Seoyeon szemszöge

Mint egy sorscsapás, egy villám hasított belém valaki oldalról. Hangos, önkényes sikoly szaladt fel belőlem. Szememet összeszorítva, torkomban dobogó szívvel, zihálva kapaszkodtam az egyén kezeibe, aki nekem jött, és most hátulról átkarol. Szorosan tart, hátamon érzem, ahogy fejét nekem dönti, és vállai vonalát. Megrémülök a nem várt tettől, alig kapok levegőt a mellkasomra telepedett pániktól.

-Ne ugorj! -jön a szó a hátam mögül. A hangban mintha riadalom lakozna.

-Nem.. Ne.. Nem, nem akarok leugrani. -dadogom a szédítő mélységbe meredve. Érzem ahogy szívem pumpálja a vért az ereimben, szinte vele hullámzok.

Nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam, mert derekam mellett kezeimet is leszorítja, így nem tudok rendesen kapaszkodni. Borzasztó egy tehetetlenség.

-Akkor meg minek vagy itt? -szorít erősebben, mire elönti a tudatom a pánik és a félelem.

-Engedj el! Engedj el! -rázom meg magam egy kicsit, de igazándiból mozdulni se merek.

Kis ideig csak a kifulladt lihegését hallom, majd megmozdul hátrafelé. Gyakorlatilag visszahúz a hídra. Miután szilárd talaj van a lábaim alatt kicsit még kapaszkodik belém, majd szép lassan leengedi kezeit rólam.

Elgyengülök, és a korlátra támaszkodva görnyedek. Lassan berogynak remegő lábaim, s lentebb csúszva térdre érkezek. Jobb kezemet leengedem, s félig szánt szándékkal, félig akaratlan kopogok vele a betonon.

Hallom, látom, nem értem hogy, de tudom hogy a férfi aki visszahúzott leguggolt mellém.

-Seoyeon... J-jól vagy? -nevem hallatán felnézek az illetőre. Hát persze hogy ő.

-Jimin. -suttogom a nevét.

Mi lett volna, ha...

Miután becsukta az irodaajtót rámnézett. Nagyot nyelve engedtem le azon kezemet, amiben az üvegpohár volt. Mosolyogva felém indult, mire én hátrálni kezdtem. A falhoz érve pont a sarokban lyukadtam ki. Elém lépett, köztünk alig 10 centit hagyva, s úgy nézett le rám, mintha ez teljesen természetes lenne. Kezeivel megtámaszkodott a két - hátam mögött érintkező - falon, és közelebb hajolt hozzám.

-Erről még nem beszéltünk, -kezdte fülem mellett -dee, szívesen számolok fel plusz órákat. Biztos jól jön neked a pénz.

-Nem. -jelentettem ki erősen.

-Ugyan, talán ennyire vénnek tartassz? -hajolt mégközelebb, hogy már éreztem a felforrósodott lehelletét. Kezdtem nehezen venni a levegőt, és elöntött a félelem. Alig tudtam megállni hogy ne görnyedjek össze.

-Haggyon békén! -szóltam rá erélyesen, pedig belül határozottan nem volt ennyi bátorságom.

Halkan felmordult, gondolom a magázódás miatt. Elkezdte felém csúsztatni kezeit. Én tényleg kezdtem bepánikolni. Ekkor... Ekkor kinyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Vállánál fogva egy számára könnyed, de annál fájdalmasabb suhintással leverte a főnököm a földre. Riadalmam által kifacsart könnyeim elhomályosítják arcát előttem, de persze hogy Jimin az. Megfogja a kezemet és határozottan elhúz arról a szörnyű helyről. Elvisz, nem is tudom hova, ahol szorosan magához ölelve nyugtat.

Hát nem így történt.

Ahogy észreveszem miket képzelgetek fejben felpofozom magam a hülyeségemért. Elönt a magam iránt érzett keserű düh. A betonon ökölbe szorítom kezemet, amilyen erősen csak tudom. Hülye klisés valótlan álomkép!

Megérzek egy kezet a vállamról a hátam felé simítva. Lerázom magamról, s hogy elleplezzem valahogy mostani sebezhetőségemet gyorsan felállok.

-Ne simogass! -szólok rá, bár ranézni nem nézek rá.

Még néz egy darabig. Egyszer mintha elindítaná felém a kezét, de végül nem mond és nem is tesz semmit. Ellép egyet oldalra, és elindul. Meglep mennyire szíven üt ez a tette. Ahogy mellém ér egy pillanatra még megáll, és nehezen kiböki:

-Sajnálom.

Ahogy meghallom hangját összeszűkül a torkom. Tovább indul, mire úgy érzem kedvem lenne megint összeesni. Magammal cívódva állok egyhelyben. Végül elkap egy vágy hulláma. Gyorsan megfordulok, és a pár méterre lassan sétáló Jimin felé futok. Mikor elérem hátulról átölelem, ezúttal én fúrom fejem hátába, vagy inkább valahol válla alá.

Na most mit teszel, Jimin? Most mi lesz?