Két Lotti (Jimin ff.)

27. rész - Ceruza és papír

Seohyeon szemszöge

Végül mégis eljöttünk hozzánk. Seoyeon és én az étkezőasztalnál leülve vártuk haza anyámat. Csupán Seoyeon és Jimin gondolata vett rá, hogy újra beszéljek vele. Pedig még nem akarok.

Az elmúlt pár órában nagyon sokat beszélgettünk Seoyeonnal. Jiminről, a családról, minden hülye apróságról is. Jókedv és komolyság váltakozott a szavainkban. De most megnémultan várunk. Seoyeon az asztallapon kopog az ujjaival.

-Te is.. -kezdem lassan, mire felnéz a feszült merengéséből. -Én is mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. -mondom, majd lenézek a térdemen hasonlóan kopogó kezemre.

-Megjöttem! -hangzik a bejáratiajtó felől. Mindketten megfeszülünk anyum hangjára. Leveti a cipőjét és már sétál is a nappali felé.

-Anya! -szólok ki neki. Erőtlennek érzem magam. De még mennyire. -Bejönnél egy kicsit a konyhába?

Szinte hallom is, ahogy megörül.

-Persze! Megyek, Seohyeon! -hangjából boldogság hallik ki. Elmosolyodom azon, hogy megörült nekem. Jólesik. -Kicsim! -ér a konyha ajtajához, ahol viszont megtorpan. Arcáról a mosoly is lefagy, ahogy egyikünkről a másikra néz.

-Anya, ő itt Seoyeon. Seoyeon, ő az anyám, Kim Minheeelkészüludnál segíteni nekünk egy ügyben?

-P-persze. -lépked lassan beljebb, és leül kettőnk közé, az asztalfőhöz. -Miről van szó?

Félve Seoyeonra sandítottam. Alsóajkát harapdálva tépelődött magában valamin. Rámnézett, és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, csak még nem találja a szavakat.

-Szerinted hányszor kell még elmondanom, ha ebbe belevágunk?

Basszus, erre nem is gondoltam. De hülye vagyok!

-Ezt is beleszámolva, még legalább háromszor.

-Nem elég, ha leírom?

Felvontam a vállam, és tehetetlenül elgondolkodtam.

-Nem tudom, talán. Akkor... hozok papírt.

-Gyerekek, ez ilyen komoly? Megijesztetek.

Nem szóltam semmit, csak leraktam egy füzetből kitépett lapot, és egy ceruzát Seoyeon elé.

-Ha tényleg ilyen, akkor csak annyit mondanék így elöljáróban, hogy mindent írj le részletesen. Lehet hogy segíthetnek olyan dolgok, amiken te magad átsiklanál. -nézett anyum komolyan Seoyeonra, aki figyelmesen hallgatta, majd feszéjezetten bólintott.

Írt pár percig, néha meg is állt a keze, és csak gondolkodott. Mi türelmesen vártuk ki míg elkészül. Ahogy végzett, elfektette a ceruzát a sötétbarna faasztalon, szemét átfuttatta a sorokon, majd vonakodva odaadta az 'ügyvédnőnek'. Ahogy anya belefogott elolvasni arca feltűnően változott a szöveg bizonyos részeinél. Végezvén sóhajtva lerakta az asztalra a papírlapot.

-Szóval akkor, ennek az utcai támadásnak vannak nyomai rajtatok? -utalt Seora, és Jiminre.

-Igen. -bólogatott a tesószerűségem. -Nekem itt a karomon, Jiminnek meg.. az arcán kívül még ki tudja, hol.

-Értem. Ne értsd félre, de ez jó hír. Így már feljelentehetitek mind a ketten könnyű, illetve talán sújosabb testi bántalmazásért. Azt javaslom, hogy még ma menj el a rendőrségre, amíg jól bizonyítható a sérülés, vagy holnap, ha ma már nem lenne.. ömm, kedved. Sajnos a fodrásszalonban történtek már nehezebb ügyet jelent, mivel nem tudom, mivel bizonyíthatnánk bármit, de ha másra nem is, legalább egy komolyabb pénzbírságra elítéltethetjük. Meg persze a jóhíre is puccsba megy, ami plusz pont.

-Értem.

Anyám még mindenféle tanáccsal látta el Seoyeont, akin látszott, mennyire próbálja az egészet megjegyezni. Nem sokkal később Seoyeon elindult haza. Kikísértem az ajtóig, elköszöntünk. Az ajtó csukódása után hatalmas csönd telepedett a házra, amelyben immáron csak ketten maradtunk. Az időt tekintve nemsoká ér haza apa és az öcsém. Halk, de tempós léptekkel indultam meg az emelet lépcsője felé, azonban a nevelőanyám utánam szólt.

-Seohyeon ne menj még el! Gyere, beszélgessünk! -ért a lépcső elé ő is. Intett kezével. Szemében tükröződött a reménykedése. -Ne halasszuk ezt tovább. Már hamarabb meg kellett volna tennünk.

-Mondjuk egy 15 évvel hamarabb? -vágtam szavába enyhe szemrehányással hangomban. A napok óta duzzadt gondolatok teszik ezt. -Miért nem mondtátok meg nekem már kisgyerekként?

Seoyeon mondta, hogy beszéljem meg velük. Na tessék, akkor beszéljünk.

Szóra nyílt ajkai összepréselődnek. Tekintetét leengedve rólam elgondolkodik.

-Vagy akkor Hajun születése után mért nem raktatok vissza egy árvaházba?

Erre felkapja a fejét. Az arca bűnbánóan rémült, hangjából ahogy megszólal gondoskodás árad.

-Hogy gondolhatsz ilyet? Sose vittünk volna vissza semmi pénzért! ... Azért nem mondtuk el neked, mert.. Mikor adoptáltunk annyira a magunkénak akartunk tudni, mintha csak az édesgyermekünk lettél volna. Mi is meg akartunk feledkezni az örökbefogadásról. Amikor kicsit nagyobb lettél, nem akartuk elmondani, hogy valódi szüleidnek tekints minket. Mint ahogy mi téged az igazi gyerekünknek. Ugyanúgy szeretünk, ahogy eddig elhitted. Vagy még jobban.

Lassan engedtem le kezem a lépcsőkorlátról. Vonszoltan emelve lábaimat lépkedtem le arról a pár fok magasságról. Mikor odaértem köréfontam karjaimat, és anya egyből viszonozta az ölelésem. Olyan jó meleg érzés terjedt szét bennem. Gyereknek éreztem magamat, és törékenynek. Nem is tudtam eddig, de csak ez az ölelés kellett nekem napok óta.

Seoyeon szemszöge

Lefáradtan nyitom ki végre a lakásom ajtaját. Ledobom cipőimet az előtérben, és elvonszolom magam a nappaliig. A szobánkból kidugja fejét Jiyun. Karba tett kezekkel nekidől az ajtófélfának, majd végigmér.

-Tudtad hogy ma jövök haza, akkor meg hol voltál ilyen sokáig?

-A rendőrségen. -hunytam le nehéz pilláimat egy pillanatra. Ahogy kinyitottam Jiyun döbbent arcával találtam szembe magam. -Végre itthon vagy! -lépkedtem oda hozzá, és köré fontam kezeimet. Egyből átkarolt ő is.

-Mi történt? Minek voltál te a rendőrségen, ha??

-Majd.. -húzódtam el tőle -holnap elmesélek mindent. Sok dologról lemaradtál. -nevetek fáradtan, arra gondolva, hogy ő még Seohyeonról sem tud. -Most viszont borzasztóan fáradt vagyok. Jó éjt. -léptem el mellette, hogy bemehessek és ledőlhessek végre a szobámban.

-Mi?? Itt hagysz ennyi infóval?? Komolyan?

-Aha. -mormogom az orrom alatt, szinte máris aludva. -Jó éjt, Jiyun!

Napok óta gondolkozom egy címötleten, de már így is nagyon sokat késtem ezzel a résszel, szóval légyszi adjatok neki címet!
Egyéb iránt sajnos nagyon nagyon untam megírni ezt, de sajna muszáj volt. Nem tudom mennyire látszik meg, szerintem nagyon, szóval tényleg sajnálom.