𝗢𝗻𝗰𝗲 𝘂𝗽𝗼𝗻 𝗮 𝘁𝗶𝗺𝗲... [Haikyuu!! ff]

~7~

Alig telt el pár nap, mióta az apja elment. Oikawa immáron a szokásos "laza" ruhájában ült a királyi trónon, ami meglehetősen furcsán nézett ki. Az Iwaizumitól kapott virágot forgatta a kezei között, amit mivel vízben tárolt, s mindig az ablakba tett, még mindig nem indult fonnyadásnak. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint amikor kapta, s remélte, hogy Iwaizumi is olyan jól van, mint mikor elment. Valahányszor beleszagolt, feltette magában a kérdést, hogy vajon mi lehet vele?

De nem csak miatta aggódott. Az apja is a fronton volt, sőt, az első sorban harcolt. Igaz, minden második órában érkezett egy küldönc, aki jelentett, de egyre rosszabb híreket kapott. Mióta megkezdték azt a bizonyos végső ütközetet, a seregük egyre csak gyengült, s az ellenfél is kezdte kiismerni magát az erdős terepen. Az eleinte fokozódó sikerek egyre csak apadtak, s egyre többször vallottak kudarcot. Oikawa remélte, hogy a következő küldönc már valami jó hírt hoz majd.

- Felség - szólította meg az ajtónálló, mire elkapta a szemét a virágról, s rá nézett. - A küldönc a frontról - nyitott ajtót neki, mire a férfi besietett, s csak gyorsan meghajolt az illem kedvéért, de látszott rajta, hogy valami nincs rendben.

- Mi történt? - kérdezte egyből Oikawa felpattanva.

- Nos, a seregünknek továbbra sem sikerült sikert aratnia, sőt, egészen visszaszorultak a határig. - kezdte a fickó, majd vett egy nagy levegőt, s behunyta a szemét. - Mélységes sajnálattal jelentem, hogy dicső királyunk hősiesen küzdve a sereg élén életét vesztette harc közben.

Az Oikawa kezéből kieső virág hangtalanul hullott a földre, s leesett az egyik szirma. Kívűlről úgy tűnt még él és virul, de már nem volt neki sok hátra.

- Hogy mi...? - kérdezte Oikawa elhűlve.

- A királyi felség, az édesapja elhunyt a harcban - ismételte meg a küldönc remegő hangon, s úgy tűnhetett mindjárt sírva egymás karjaiba ugranak. Oikawa egy része ezt is tette volna, de a sokktól még mindig nem tudott cselekedni, így tétován megfordulva visszament a trónhoz, és lerogyott rá.

- Elmehet - adta ki a parancsot, mire a küldönc az ajtónállóval együtt távozott. Oikawa csak bámult maga elé a trónon ülve, s úgy érezte, mintha egy világ omlana össze benne. Mintha az apjával együtt egy része is meghalt volna, s most csak fájó üresség lenne a helyén.

Ahogy azt az ország törvénye kimondja, ilyen esetben a parancsnok vette át a hadsereg irányítását, akinek elsődleges céljának a biztonságos hazajutást kellett tekintenie. Viszont addig nem kellett lesüllyedniük, hogy ideinglenes fegyverszünetet kérjenek, mivel Ushijima tekintettel a helyzetre, önként ajánlotta fel, s a parancsnok pedig ezt el is fogadta. Haza vonult az összes megmaradt ember, s ha ilyen időkben lehet jóhírnek nevezni bármit is, hát az az volt, hogy nem vesztettek sok embert. Oikawának ki kellett volna vonulnia, üdvözölni az embereket, de valahogy senki sem bánta, hogy nem kell a szónoklatát halgatni. Mindenki tudta, hogy mekkora bajban is vannak, így mindenki csak csendben el akart vonulni.

Oikawa is ezt tette, és bezárkózott a szobájába. Mióta a küldönc meghozta a rossz hírt, senkivel sem volt hajlandó beszélni, még Kazumi-sant is csak akkor engedte be, amikor kaját vitt neki. Viszont miután visszatértek a katonák, már nem egyedül érkezett.

- Úrfi, itt van Iwaizumi-san - kukkantott be az ajtón, mire Oikawa egyből felkapta a fejét. Iwa-chan lassam lépett be, s egy percig csak bámultak egymásra. Majd határozottan megindult felé, Oikawa is kikászálódott az ágyból, és szorosan magához ölelte. Már csak ő maradt neki. Meg az egész ország, aminek egy királyra volt szüksége.