𝗢𝗻𝗰𝗲 𝘂𝗽𝗼𝗻 𝗮 𝘁𝗶𝗺𝗲... [Haikyuu!! ff]

~9~

Iwaizumi díszegyenruhában, karddal az oldalán baktatott végig az ablakokon beáramló napsütéssel megvilágított folyosón. Egyenesen Oikawa szobája felé tartott, ahol az ajtónálló azonnal tisztelgett is neki, majd tanácstalanul megjegyezte.

- Még öltözik őfelsége - mondta a halántékán gyöngyöző cseppel, mivel ő speciel azt a parancsot kapta, hogy nem engedhet be senkit sem.

- És? - nézett rá értetlenül Iwaizumi. - Nem nyílik az ajtó?

- De, elnézést - nyitotta ki azonnal a srác vörös fejjel, mire Iwaizumi barátságosan rámosolygott és belépett. Odabent még pár szobalány sürgött forgott, ruhákat pakoltak ide oda, Oikawa pedig az ablak előtt lálva próbálta begombolni az ingjét.

- Nem kell segítség - utasította el a gyerekkori dajkáját, Kazumi-sant, aki segíteni akart neki.

- Rossz nézni, ahogy csinálod - felelte az szomorú mosollyal, majd egy pillanatig elidőzött a tekintete Oiakawa arcán, aztán a könnyeit visszatartva arrébb sétált. Iwaizumi pontosan tudta, hogy mi járhat a fejében.

Oikawa amint megküzdött a selyem ruhadarabbal felnézett, s egyből észre is vette Iwaizumit. Miközben felvette a zakóját, végig mélyen a szemébe bámult, s megvitattak valami olyat, amit szavakkal nem is lehet pontosan kifejezni. Eközben a szobalányok pedig szépen kiszivárogtak a szobából, hisz tisztában voltak vele, hogy nem az ő jelenlétükben akarják megvitatni az élet nagy kérdéseit.

Mikor Oikawa készen lett, az ablak felé fordult, hogy az ország jelképével ellátott bross alapos szemügyrevétele után pontosan feltűzhesse. A kis arany fát jelképező darabot most nehezebb volt feltennie, már nem azért, mert nem lehetett volna átszúrni az anyagon. Nem fizikai oka volt, hisz addig mindig mikor feltette, úgy tette fel, mint aki majd egynap irányítani fogja az országot. Aznap viszont elsőként kellett azzal az érzéssel viselnie, hogy már ő annak az országnak a királya. Már rajta van a teher, s valóban, mintha nehezebb is lett volna a mellkasa tőle.

- Minden rendben? - kérdezte Iwaizumi halkan, lassan közelebb sétálva.

- Igen - mosolyodott el szomorúan Oikawa. - Csak.... Csak nem tudom. Leszek valaha olyan jó, mint az apám? - fordult hátra megerősítést várva a másiktól.

- Te leszel a legjobb - mosolygott rá bíztatóan Iwaizumi, s ezt most teljesen komolyan is gondolta. Megállt közvetlenül előtte, s míg Oikawa erőt gyűjtött a pillantásából, eltürte a homlokába hulló tincseit. - De ahogy látom, fésülködni sosem fogsz megtanulni.

- Ez legyen a legnagyobb gondunk... - nevetett Oikawa a szemét forgatva, mire kinyílott az ajtó, s az ajtónálló fiú kukkantott be rajta.

- Felség, idő van - közölte remegő hangon, a két ember közt kapkodva a tekintetét.

- Hát akkor felség - mondta Iwaizumi. - Induljunk.

- Már most utálom, amikor ezt mondod - forgatta a szemeit Oikawa, s a díszkardját felcsatolva elindult kifelé.

Az ünnepély a szokásos módon zajlott. A palota legnagyobb terme, de még az udvar és a folyosók is tömve voltak emberekkel, azokkal a szerencsésekkel, akik részt vehettek rajta. Mindenki kicicomázva, abroncsos ruhákban, és kitüntetésektől roskadozó mellkassal jelent meg, de Oikawa még így is feltűnően kitűnt közülük. Mikor belépett a nagyterem főbejáratához vezető hatalmas folyosóra, mindenki egy emberként hallgatott el. Elfoglalták már a helyüket a folyosó szélén, a díszes mintájú falak s ablakok mellett. Minden olyan pompában úszott, hogy Oikawa azt hitte káprázik a szeme. De felcsendültek a trombiták, neki pedig meg kellett indulnia előre. Egyedül vonult végig az emberek között, feszes háttal, merev vállakkal, s arcán királyi méltósággal. Senkire sem nézett, mert akkor biztosan kiesett volna a szerepéből, szóval csak végig caflatott a folyosón, át a nyitott ajtókon a nagyterembe, ami dugig volt enberekkel. Egészen a terem másik végében, a szemben felállított emelvényhez sétált a méregdrága vörös szőnyegen, ahol az ország első embere várta, az az öreg fószer aki mindig kiskirályt játszott mindenhol, ha már a király nem tudott elmenni sehova, aki minden fontos dologba beleszólt, részt vett a gyűléseken és egyedül a királynak volt fölötte hatalma. Náluk csak kormányzónak emlegették ezt a sokat megélt vénembert. Szóval oda ment egyenesen hozzá, az neki állt mindenfélét dumálni, aztán mikor az eskühöz került a sor a kezébe nyomott egy jogart meg az országalmát, és elismételtette vele a mondókáját. Ezután pedig csak az volt hátra, hogy Oikawa féltérdre ereszkedjen, kezében a díszkardját fogva, ezzel jelképezve az ország védelme iránti elszántságát, s hogy a fejére helyezzék a koronát. Mindeközben ő végig egy ember szemébe nézett, aki hiába volt a sarokba húzódva, tökéletesen látta, s tekintetét az övébe fúrta. Iwaizumi csak mosolygott rá a falnak támaszkodva, és el nem tudta képzelni, hogy hogyan jutott idáig ez a kisfiú, aki anno az erdőben játszott a sünikkel.

- S eme szent naptól fogva - mondta a kormányzó fennhangon. - Ifjabb Oikawa Tooru hivatalosan is országunk egyetlen dicsőséges királya! Éljen a király!

- Éljen a király!