𝗢𝗻𝗰𝗲 𝘂𝗽𝗼𝗻 𝗮 𝘁𝗶𝗺𝗲... [Haikyuu!! ff]

~8~

Ahogy mindig, most sem volt semmire sem idő. Oikawának csupán egy hónapot hagytak a temetés után, hogy magába roskadva kuporogjon a sarokban. A szertartás szokásosan zajlott, most viszont mindenki ott volt, aki a városból vagy a környék falvaiból el tudott jönni. A házakra kikerütek a fekete zászlók, mindenki szintén feketébe öltözött, s talán még a szívük is megfeketedett egy egészen kicsit. Mivel a királyi temetőbe a vezetőkön, a papon és Oikawán kívül senki sem mehetett be, az emberek a kapu előtt gyűltek össze, s együttes mélységes csendben hallgatták a pap szavait, amit alig lehetett kivenni a távolság miatt. De azért ott álltak, és vagy lehajtott fejjel bámulták a földet, vagy az égre meredve próbálták visszatartani a könnyeiket, és nem arra gondolni, hogy a birodalom a szétesés szélére került szeretett királyuk halálával.

A sír mellett viszont mindenki karótnelyve bámulta a fényes motívumokkal díszített, virágoktól roskadozó koporsót, és senki meg sem mukkant. Csak a díszlövéseket végző tisztek mozdultak, akik miután elvégezték kötelezettségüket, szintén a pap szavára figyeltek. Senki sem sírt, még Oikawa sem, az egyetlen ember, akinek szabadott volna. Több ok miatt is csak savanyú képpel bámulta apja nyughelyét, és elméjét kiürítve szélnek eresztette a gondolatait. Sírt már eleget, nem kellett ahhoz senki, úgy hogy ott már ha akart sem tudott volna. De nem is akart, hisz azzal csak mégjobban összetörné az embereit, ha azt kellene látniuk, hogy egy csecsemő maradt az ország élére, aki saját magán sem tud uralkodni. Meg aztán az édesanyja anno eleget mondta neki, hogy abban a szép ünnepi ruhájában nehogy bőgni merjen, vagy bármi mást csinálni, mert ha összekeni lenyakazza. Marhára imádott a csilli-villi kitüntetésekkel, címerekkel meg ki tudja mivel teleaggatott türkisz zakóban ácsorogni, alatta azzal a meleg inggel, ami miatt mindig csorgott a víz a hátán, és a kényelmetlen nadrágban, amibem mindent lehetett, csak mozogni nem. De az apja kedvéért felhúzta, s a legnagyobb büszkeséggel az ország jelképével ellátott kis brosst viselte. Az országét, amit az apja épített fel, irányított, s most rá hagyott.

A temetés utáni egy hónap hiába tűnik soknak - ha végig fizikát kellett volna tanulnia az is lett volna -, de Oikawának még is rövid volt. Összefolytak a nappalok és éjszakák, konkrétan csak az étkezések tagolták az idejét. S hiába próbálta mindenki valahogy vígasztalni, kifejezni a sajnálatát, vagy részvétet nyújtani neki, egyedül Iwaizumi tudta hogy ez teljesen felesleges, tudja ő is hogy mi történt, így csak őt türte meg maga mellett. De az ifjú kadét sem rostokolhatott egésznap a szobájában, hogy csendben farkasszemezzenek, vagy versenyezzenek, hogy ki alszik el előbb unalmában - mivel beszélgetni, azt nem lehetett Oikawával -, mivel neki is voltak feladatai és kötelezettségei. Az igen rövid háború során ugyan is történt egy két váratlan fordulat. Legfőképp abban a nagy összecsapásban, amibe a király maga vezette az embereit. Iwaizumi az egyik legmagasabban, a sereg szélén lévő szakaszba került, a kiképző tábornukuk alá, ahol a legrosszabb volt a terep. Simán csapdába eshettek volna, a dimbes-dombos, völgyekkel taglalt helyen, ha nem kezelik jól a helyzetet. Ugyan is egy óvatlan pillanatban a tábornukuk súlyos sérülést szerzett, és nem tudta tovább igazgatni az embereit. Az újoncok nagyrésze teljes pánikba esett, a veteránok el voltak foglalva a saját maguk életének mentésével, így valakinek a kezébe kellett venni a dolgokat. Ez a valaki pedig értelem szerűen Iwaizumi lett, aki felrázta az embereket, és épségben visszavezette őket a legközelebbi szakaszhoz, ahova csatlakozni tudtak. Ez nem volt egy egyszerű akció, sokszor szorult helyzetbe kerültek, de megoldotta, s emiatt most őt is kinevezték tábornoknak, s megkapta a 6. szakaszt. Ez a kinevezés - a többi kitüntetéssel együtt egy kis zárt, elég lapos ceremónián történt, nem sokkal a fegyverszünet megkötése után, mivel még az egész ország teljes sokkban volt. Ide sikerült elsőnek kirángatni Oikawát, hogy felagassa a kis jelvényeket a különböző hőstettekért az embereire. Egyedül Iwaizuminál tette ezt örömmel, már ha nevezhetjük annak azt, hogy neki legalább a szemébe is nézett, és komolyan is gondolta, hogy megérdemli ezt az egészet. Az öreg tábornokok és katonák nagyrésze csak a formaiság kedvéért kapott, ahogy mindig, amikor megmozdították az ujjuk hegyét.

Viszont mikor véget ért a gyásznak kiszabott idő, amikor úgy döntöttek, hogy elég a búslakodásból, és nem érezheti magát többet senki sem ilyen gyatrán, akkor elkezdték megszervezni az új király megkoronázását. Mert mindenki sajnálta jóságos királyukat, mindenki szomorú volt, és tudták, hogy hiába jelölnek ki egy időpontot, ez az érzés sosem fog elmúlni. Viszont ott álltak egy háború közepén, király nélkül, vezető nélkül, és úgy unblock bárki nélkül, aki tudná, hogy mit kellene tenni. Mert még Oikawa is messze állt tőle, hogy tudja, mi is következik most pontosan.