Táncra fel!

13. Konfliktusok

- Nem találjuk – fújta ki a levegőt Beki, és fáradtan a térdére támaszkodva próbálta rendezni a légzését.

- Mi van veletek lányok? – lépett mellénk az ofőnk, és kérdőn méricskélt minket.

- Tanárnő, nem tudja, merre van Vanda? – kérdeztem hadarva.

- Vanda ma nem jött iskolába.

Hogy micsoda?????

Beki sziszegve elkáromkodta magát, mire a tanárnő rászólt, hogy vigyázzon a szájára, de nem is törődtem velük, csak kétségbeesve a két fiú felé kaptam a fejem, akik már a hangszereiket állították be.

És most ezt mégis hogy mondjam el nekik?

Eközben minden előzmény nélkül kicsörtetettek az iskolatársaink az udvarra, és érdeklődve nézték a rögtönzött kis színpadot, amit kialakítottunk.

***

16 órával korábban

- Nem vagy hangnemben – ordította Levi. – Lexi mondd már meg neki, hogy nincs hangnemben.

- Nem vagy hangnemben – néztem Vandára félszegen, majd sóhajtva elsétáltam mellőle, amikor értetlen pillantást kaptam válaszul.

Nem voltam valami jó abban, amit Levi várt tőlem. Mármint Vanda helyes útra terelgetésében a hangok között. Nem sokkal többet értettem a zenéhez, mint ők, mindössze azt a pár évnyi klasszikus zenekari tapasztalatot tudhadtam magam mögött, amit az általános iskola alatt szereztem.

- Nem hallod, hogy kurvára magasabban énekelsz, mint kéne?

- Hé, mássz már ki a képemből – taszított Levi vállán Vanda, mire a fiú dühösen beletúrt (vagy inkább beletépett?) a hajába.

Beka, Nóri és én némán figyeltük a jelentet, és próbáltunk a lehető leginkább kimaradni belőle. Mi csak a próbát jöttünk megnézni, nem szándékoztunk beleszólni a „banda" ügyeibe.

- Én végeztem mára – jelentette ki Vanda, és a kezében lévő mikrofont belehajította a dobozába.

A mikrofon hatalmas csattnással landolt a doboz alján, majd fülsértő sípolásba kezdett mindaddig, amíg Levi ki nem rántotta a hozzátartozó vezetéket az erősítőből.

- Végzett mára – ismételte a fiú tébolyult tekintettel, miután csend lett. – Hallottátok? A művésznő végzett mára. Ezt nem hiszem el.

A számat elhúzva követtem a tekintetemmel Vandát, ahogy erőszakosan magára rángatja a szegecses kabátját (ami nem mellesleg rohadt jól nézett ki), és elhagyni készült a termet.

- Vanda – szóltam utána.

Mindenki felém kapta a fejét, mire feszengve megköszörültem a torkomat.

- Mi van? – fordult vissza bájos osztálytársnőm, a kezét a kilincsen tartva.

- Neked amúgy van kedved ehhez az egészhez?

Rám emelte szúrós tekintetét, és elröhögte magát.

- Őszintén? – vonta fel a szemöldökét. – Rohadtul nincs.

- Akkor mi... - kezdte volna Levi, de közbevágtam.

- De ugye holnap végig csinálod velük a számot? – kérdeztem félig félve, félig reménykedve.