Táncra fel!

2. Totál égés

Most olvashatjátok a második szakaszát a Mátéval való kapcsolatomnak, ami minden volt, csak nem egy kapcsolat. Akkoriban egy kicsit elvetettem a sulykot.

Volt már olyan, hogy egy fiút egyszerűen nem tudtatok kiverni a fejetekből? Mert velem ez történt. Persze először mindent le akartam tagadni, nem is akartam tudomást szerezni az érzéseimről. És ez nem éppen felemelő érzés. Tudom, hogy ez tök sablonosan hangzik. Na, most akkor következik „a csaj sír a pasi után" rész 20 oldalban – gondolhatjátok magatokban. Nyugi, nem áll szándékomban hosszan tagolni, hogy mikor és mennyit bőgtem miatta, mert természetesen volt ilyen is. De ezt már elolvashattunk 100 másik történetben. Az elején nem törtem magam azzal, hogy sírjak miatta, valahogy nem is éreztem, hogy nekem most sírni kéne, vagy bármi. Akkor csak megmagyarázhatatlan okból izgatott voltam miatta. Akkor is, ha láttam, meg akkor is, ha nem.

Folyamatosan rajta agyaltam, miközben mindenkinek azt mondtam, hogy engem nem érdekel. Tudom, hogy ez hülyeség, de az egyik felem ezt is gondolta. Csak közben meg akárhányszor egyedül voltam, elképzeltem, hogy milyen lenne vele, aztán mindig elvetettem ezt a lehetőséget. Talán ez volt a legrosszabb a dologban. Ez a bizonytalanság, a magammal folytatott harc. És ez ment kb. egy héten keresztül. Amikor kikértem Beki véleményét, ő azt mondta, hogy ne parázzam túl a dolgot és próbáljak meg nem rajta agyalni folyamatosan. De hogy működhetett volna ez, amikor minden második pillanatban ott volt valahol a közelemben? Tudtam, hogy Bekának igaza van... De egyszerűen nem tudtam irányítani a gondolataimat.

Egyedül a zene segített. Az kikapcsolt egy időre. Pénteken, mint minden hétvégén hazautaztam. A szobámba érve elővettem a gitáromat, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet és spontán elkezdtem játszani egy Metallica számot. Egy darabig a zenére koncentráltam, majd hirtelen megállt a kezem és nem pengette tovább a húrokat. Az utolsó akkord még betöltötte a csöppnyi szobát, majd az is elhalt és teljes lett a csend. Csak a családom beszélgetése szűrődött át a csukott ajtón. Lenéztem a kezemre, ujjaim még mindig szorították a gitár nyakát. Olyan sokáig tagadásban éltem. Tagadtam az érzéseimet Szekeres Mátéval kapcsolatban és ott, ahogy ültem, elegem lett az egészből. Elegem lett abból, hogy továbbra is játsszam a kedves, rendes, szelíd diáklányt. Elegem lett abból, hogy tagadjam, hogy nekem igenis tetszik ez a fiú. És legfőbbképp elegem lett abból, hogy csak szenvedjek azon, hogy mi lenne, ha... Eddig semmit nem tettem az ügyérdekében, és eldöntöttem, hogy ennek itt most vége szakad. Kezembe veszem az irányítást... és meghódítom őt.

Olyan volt az egész, tudjátok, mint azokban a régi mesefilmekben, amikor a rajzfilmfigura feje felett hirtelen felvillan egy villanykörte. Na, én is valahogy úgy éreztem magam. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy sokkal jobb lesz, ha bevallom magamnak. Igazuk volt, akkori állásom szerint jobb lett... sokkal jobb. Viszont a későbbiekben nem volt túl nyerő ez a dolog, de majd ezt meglátjátok.

Most következik az a rész, ahol nagy valószínűséggel mindent elrontottam. Ha ez egy veszélyes kísérlet lenne, akkor most azt mondanám nektek, hogy „Ezt ne próbáljátok ki otthon!". De ez nem egy kísérlet volt, hanem egy bolond csaj agyszüleménye.

Amint rájöttem, hogy ez nem csak egy hóbort, valahogy elég erőt éreztem, hogy lépjek felé. Hogy jobban nyomon követhetőek legyenek a baklövéseim, lépésekben foglalom össze nektek:

1. lépés – Máté folyamatos szemmel tartása

Magyarán mondva, a következő héten minden szünetben a közelében voltam, és olyan feltűnően néztem, hogy csodálom, hogy nem kérdezett rá, miért bámulom. Így is néha fura tekintettel méregetett, amit akkor szemezésnek véltem. Viszont szegény Máté, nem szemezni akart velem, hanem szimplán csak nem értette, miért lesem annyira. Azon se csodálkoznék, ha kételkedett volna a szellemi képességeimben.