Táncra fel!

16. Montaguek és Capuletek, és a mindent elcsesző Paris gróf

Miután kijöttem a rehabilitációs központ szakrendelőjéből, ahol megvizsgált egy doki, és elmondta, hogy pontosan milyen kezelések szükségesek, Rick az ajtó előtt várt. Valami azt súgta, nagyon szerette volna, ha megkérem rá, hogy bejöjjön velem a dokihoz úgy, mint pénteken. Ez viszont nem történt meg. Nem azért, mert haragudtam, vagy bármi, egyszerűen magam sem tudtam, hogyan viselkedjek a közelében. Ennek ellenére együtt jártuk be az egész épületet, és majdnem egy órán keresztül csak időpontokat egyeztettünk, és várakoztunk, hogy egyeztethessünk. Ennek eredményeként úgy tűnt, minden délután fél 3-tól 4-ig rohangálhatok ebben a labirintusban, kezelésről kezelésre.

- Kinek a kocsija ez? – kérdeztem, amikor már visszafelé tartottunk a suliba.

- Apámé – felelte Rick.

Bólintottam.

- Tudod, hogy ez egyáltalán nem kötelező, igaz?

- Micsoda? – vonta fel a meglepetten a szemöldökét, miközben besorolt egy piros autó mögé.

- Ez az egész – tártam szét a karom. – Anya megkért, de attól még nem kell ennek így lennie. Egyedül is képes vagyok eljönni majd a kezelésekre. Utána nézek pontosan, de azt hiszem, hogy a sulitól pár saroknyira indul busz, ami pont itt tesz le.

Ránéztem, de nem mondott semmit, csak az utat figyelte feszülten.

- Nekem ez... hogy is mondjam... Nem kell ekkora áldozatot hoznod ezért.

- Miért?

- Értem – mondtam.

- Ez nem áldozat.

- Rick tudom, hogy nem vagy jóba a szüleiddel – sóhajtottam. – Most mégis miattam kértél tőlük szívességet. Már ha kértél, és nem csak úgy leléptél a kocsival.

Ismét nem felelt, és tudtam, hogy ez mit jelent.

- Tényleg, csak úgy leléptél?

- De előtte egész hétvégén otthon voltam – védekezett, mintha ez feledtette volna a tényt, hogy gyakorlatilag elkötötte az apja kocsiját otthonról-

- És azt hiszed, ez rendben van így? – kérdeztem totálisan kiakadva. – Máskor is csináltál már ilyet?

- Szoktam, ja – vetette oda félvállról.

Mivel nem akartam veszekedést szítani, nem mondtam semmit, csak az utat figyeltem, amíg fel nem tűnt előttünk az ismerős környék, és hamarosan befordultunk a suli utcájába. Az a kicsit több, mint 20 perc épp elég volt ahhoz, hogy viszonylag higgadtan átgondoljam, mit is kéne tenni.

- Na, jó – szóltam. – Akkor most felhívod őket, és megmondod, hogy te hoztad el a kocsit.

- Nem akkora dolog ez, Lexi – ingatta a fejét.

- De az, Rick.

- Neked lehet – nézett a szemembe.

- Kérlek.

Hitetlenkedve rázta a fejét, de a kezébe vette a telefont, és tudtam, hogy innentől nyert ügyem van.

- Nem ő fogja felvenni – figyelmeztetett, majd megnyomta a kihangosító gombot.

- Dr. Richter Zoltán irodája, miben segíthetek?

Rick egy „megmondtam" pillantást lövelt felém, mire a bőrülést kezdtem el fixírozni.