Táncra fel!

12. fejezet: Rockramazuri

~ Rick szemszöge ~

Amikor visszaértem a koliba meglepődve vettem észre, hogy nyitva van a szobánk ajtaja. Nem tudtam, hogy hol a francba van Karesz, de ki nem állhatom, ha ezt csinálja. Nem fogja fel, hogy akárki bejöhet és turkálhat a cuccaink között... Az ajtót a kelleténél egy kicsit erősebben csaptam be, és ledobtam a földre a cuccomat. Az aznapi táncóra még a szokásosnál is jobban kimerített, főleg mert utána még dolgoznom is kellett. Igazából hálás vagyok egyáltalán, hogy vannak még táncóráim... A többiek fanyalognak mondván, az új tanárnak fogalma sincs arról, hogyan kell táncot tanítani. Ez így azért nem igaz, csak teljesen máshogy tanít, mint az előző a sulinkba. De erről nem ő tehet – ezt minden alkalommal el is mondom, amikor zúgolódni kezd a maroknyi kis csapat, ami megmaradt a Művészetiből. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, és nem kell még az is, hogy balhézzunk a nem megfelelő körülmények miatt. Mindegyikünk tudja, hogy mi miatt kerültünk ide, ezt nem hallgatták el előlünk az előző suli vezetői. Azt is elmondták, hogy aki marad, az készüljön fel rá, hogy nehéz lesz. Ezek után nem látom értelmét azért lázadozni, mert az új tanár úgy tanít, ahogy tanít.

Bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Mikor végeztem, Karesz még mindig nem ért vissza. Mekkora egy gyökér... Képes lett volna egész estig nyitva hagyni a szobaajtót, ha én nem érek vissza időben. Levágtam magam az ágyamra, és ugyanazzal a lendülettel a fejemre is csaptam a fejhallgatóm. Megpróbáltam pihenni, és kiüríteni az agyam. A fejemre húztam a párnám, de mikor hátra nyúltam, valami más akadt a kezem közé. Olyan hirtelen ültem fel, hogy a telefon és a fejhallgató leesett a padlóra, de nem is érdekelt.

A kabátom...

Lexi itt volt és visszahozta... A kezem ökölbe szorult, és ellenállhatatlan erővel szorította a durva anyagot. Nem, nem, nem. Ez így nem jó! Nem így akartam. Itt akartam lenni, amikor visszahozza. Beszélni akartam vele... vagy ha nem is áll velem szóba, legalább látni. Te jó ég, mióta nem láttam már. Mintha évek teltek volna el, múlthét szerda óta. Megfogadtam, hogy nem zaklatom többet, és ha lehet, megpróbálom elkerülni. De azért nem számítottam arra, hogy egyáltalán nem fogunk találkozni. Mindezt azért, hogy amikor késznek érzi magát rá, megbeszélhessünk mindent. Mert tudtam, hogy ide fog jönni, ha másért nem is, hát a kabát miatt. És reméltem, hogy akkor majd... de nem. Itt volt, de én nem voltam itt. Senki nem volt itt.

Túl dühös voltam ahhoz, hogy átgondoljam, mennyivel lett volna jobb, ha Karesszel találkozik. Lehet, hogy az még többet rontott volna a helyzeten. De miért most? Miért most jött ide? Egész héten nem dolgoztam, kivéve ezt az egy napot... De neki pont ezt az egy napot kellett választani arra, hogy idejöjjön. Hát már minden és mindenki összeesküdött ellenünk?

Fel alá járkáltam a kis helységben, és úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Mi lesz ezután? Mi van, ha minden így marad, és sosem lesz a régi? Én türelmes voltam, és megpróbáltam a helyes dolgot tenni, nem rá erőltetni magam, de nem akarom elhinni, hogy ennyire megharagudott.

A falhoz vágtam a fejhallgatót és figyeltem, ahogy darabjaira szakadva a földre hullik. Ott hevert a földön törötten és szánalmasan... Magamra emlékeztetett.

Felvettem a cipőmet, a kabátot és feltéptem az ajtót. El kellett tűnnöm onnan. Karesz velem szembe jött a folyosón, és minél közelebb értem hozzá, az arca annál inkább vált értetlenné.

- Haver, minden rendben?

- Soha többé ne hagyd nyitva az ajtót – morogtam fojtott dühvel, és vissza se nézve kirohantam a koliból.