Lassan dőlök a falnak miközben a tekintetem a szoba túlsó végén - az arcát a tenyerébe temető fiúra siklik. Az izmai megfeszülnek a pulóvere alatt amitől az anyag szűkebben fogja körbe a karját, az ujjai elfehérednek ahogy nagy erővel a barna fürtjei közé mar. A tekintete lassan siklik végig rajtam, kezdve a kedvenc cipőmmel elfedett lábamtól, a fejem tetején felkötött hajamig. Íriszei elidőznek az arcomon, kezdve az ajkaimmal majd amikor a tekintete összekapcsolódik az enyémmel a szívembe egy furcsa érzés hatol.
Egy érzés ami túlságosan is ismeretlen számomra.
Az elmém egymás után játssza le az alig három perce történt eseményeket, miközben a gondolataim ezer felé szélednek. Mit kéne tennem? Ez nem egy olyan helyzet, ahol gondolkozás nélkül kimondom azt az egy szót amire a fiú olyannyira vágyik, hogy azután a szőnyeg alá söpörhessük a megingásomat. Nem tehetem ezt vele. Akármennyire is szeretném az az egy szó - egy aprócska szó - képtelen elhagyni az ajkaimat. Zavartan szorítom össze az ajkaimat miközben a körmeim sebeket hagynak maguk után az ökölbe szorított ujjaim miatt.
Mélyen legbelül - a szívem mélyén tudom, hogy ugyanazt érzem amit, a még mindig engem fürkésző fiú, azonban képtelen vagyok neki ez kimondani. Hogy miért? Nem tudom, talán nem érzem még a kapcsolatunkat elég erősnek ahhoz, hogy valóban ezekkel a szavakkal dobálózzunk. Talán nem érzem magam elég biztosnak ebben az egészben.
De ha nem vagyok biztos a kapcsolatunkban akkor mégis miért vagyok még mindig itt?
Nagyot sóhajtva döntöm hátra a fejemet a hófehérre mázolt falnak, miközben a tekintetemet a szintén vakítónak ható plafonra vezetem.
Mondd ki.
De nem megy.
Miért nem tudom kimondani? Miért nem tudom kimondani, hogy szeretem? Miért nem hagyja a testem, hogy úgy reagáljak a fiú szavaira ahogy szeretném - ahogyan kellene?
Miért félek a szerelemtől? Miért félek érezni? Miért félek szeretni?
"Szeretlek." Lando hangja visszhangzik a szobában, miközben zavartan az alsóajkába harap és kétségbeesetten próbál szemkontaktust kialakítani velem. Azt akarja, hogy én is kimondjam. Szüksége van arra, hogy én is kimondjam. De akármennyire is ki szeretném mondani, az ajkaim nem mozdulnak.
"Nem." A könnyeimet visszanyelve pillantok a fiúra, miközben ellököm magam a faltól. "Nem szerethetsz, Lando. Nem."
A fiú a hajába mar majd feláll az ágyról, hogy lassú léptekkel elinduljon felém. Tekintete fájdalmat tükröz miközben a könnyei függönyként csillognak a gyönyörű íriszei előtt. Ujjai remegve nyúlnak ki felém, s ahogy óvatosan végigsimít a karomon zavartan rántom el a kezemet az érintése elől.
"Szerelmes vagyok beléd, és ezen senki és semmi nem tud változtatni." A fiú eltökélten pillant az íriszeimbe azonban az arcán végiggördülő könnycsepp teljesen másról árulkodik. Fáj neki, pont annyira mint nekem.
Még az sem tud változtatni az érzéseiden, hogy képtelen vagyok kimondani, azt amit hallani szeretnél?
"Sajnálom, Lando." Egy aprót rázok a fejemen, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra, kilépek a lakása ajtaján, s becsukva azt magam után a könnyeimnek utat engedve dőlök a sötét ajtónak.
Másodjára is elveszítettem, most azonban azért mert félek szeretni őt.
____________________________
𝙻𝚊𝚗𝚍𝚘𝙽𝚘𝚛𝚛𝚒𝚜 [20]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
