𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

17

𝚂𝙷𝙰𝚈𝙴

A napjaim hihetetlen lassúsággal teltek el. Semmi sem tudta lekötni a figyelmemet. Legyen szó órákon át tartó tanulásról, vagy épp egy-egy beadandó megírásáról. A gondolataim mindig vissza és vissza kúsztak a fiúval való kapcsolatomra, és amikor ez megtörtént onnantól kezdve teljes mértékben leblokkolt az agyam és semmi sem tudta elterelni a figyelmemet. Mindennel próbálkoztam. Próbáltam minél tovább fent maradni, hogy olyan szinten fáradt legyek, hogy amikor a fejemet a párnára hajtom azonnal el is tudjak aludni; de ez nem vált be. Abban a pillanatban ahogy lehunytam a pilláimat a sötét és csendes szobámban a gondolataim azonnal Lando felé vezettek.

Minden percben saját magamat átkoztam amiért megint tönkretettem a kapcsolatunkat. Mivel megint én voltam a hibás. Bármennyire is szeretném a fiút beállítani a rossznak; mindig is én leszek az. Ő a legutolsó szakításunkkor a saját érzéseit vette figyelembe és ezért nagyon hálás vagyok neki, valamint egy kicsit irigy is. Hiszen ő még ha nem is tűnik így, mindkettőnket megmentette az akkora fájdalomtól amit fél éve éltünk át.

Noha eléggé fájdalmas volt, újra kisétálni a fiú lakásából, de ezúttal nem azért tettem mint fél éve. Beletörődtem abba, hogy a fiú nem akarja elsietni a dolgot és inkább kivárja a megfelelő alkalmat; ami borzasztóan fáj, de tiszteletben kell tartanom a döntését annak érdekében, hogy amikor legközelebb találkozunk akkor minden tökéletesen alakuljon.

Csak tudnám, hogy mikor fogunk újból találkozni.

"Figyelsz rám?" Egy aprót rázva a fejemen rángatom ki magamat a gondolataim tengeréből, majd a tekintetemet a velem szemben helyet foglaló fiúnak szentelem.

"Ne haragudj." Halkan szólalok meg, majd a hajamba túrva, mosolyogva öszöntzöm a fiút arra, hogy kezdjen el megint beszélni

"Tudom, hogy nem rég szakítottál a barátoddal..." Gyomrom görcsbe ugrik amikor meghallom a fiú szavait, miközben kényelmetlenül fészkelődni kezdek a székben. "Szerintem már elég régóta randizgatunk, hogy valami komolyabb is kialakuljon közöttünk."

NEM, NEM, NEM és NEM.

"Tom..." Ujjaim lágyan simulnak a fiú kezére, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat és végre egy normális beszélgetésbe elegyni a fiúval.

A lányok május elején hoztak össze először Tommal. Akkor még tényleg nagyon megviselt voltam a szakítás miatt, de a fiút ez egyáltalán nem érdekelte és kitartott mellettem. Meghallgatta minden problémámat és hagyta, hogy a vállán sírjak. Megvigasztalt és biztosított afelől, hogy minden rendben lesz. Minden egyes nap próbált jobb kedvre deríteni miközben arra ösztönzött, hogy ahelyett, hogy a fiúra gondolok minden pillanatban egy kicsit koncentráljak a tanulmányaimra is. Neki köszönhetően sikeresen teljesítettem a második szemeszteremet is az egyetemen. A fiú szinte észrevétlenül lopta be magát a szívembe, de valamilyen okból kifolyólag még nem érzem magam késznek arra, hogy egy új kapcsolatba ugorjak.

"Most még szeretném élvezni a szingliséget." A tekintetemmel a fiú íriszeit kutatom amiben egy kis csalódottság mellett egy kis szomorúság is megcsillan. "Ne haragudj." Az ujjaimmal megszorítom a fiú kezét, s egy lágy mosollyal az ajkaim körül újra megszólalok. "Ígérem, hogyha megunom a szingli életet te leszel az első akit fel fogok hívni."

A saját szavaim, késként marnak a testem minden porcikájába. Eddig csakis Lando volt. Sosem gondoltam volna, hogy valóban képes lennék valaki mással kapcsolatba lépni aki nem Lando. De ahogy itt ülök Tommal szemben, majdnem két és fél hónappal a szakításunk után, tisztán látok.