𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

11

𝚂𝙷𝙰𝚈𝙴

Idegesen pillantok le a remegő ujjaimra melyekből könnyedén kicsúszik a telefonom ami egy halk koppanással landol a konyhapult kemény felszínén. Remegő sóhaj hagyja el az ajkaimat amikor a tekintetem a sütőn lévő digitális órára siklik, melyen a percek - akármennyire sem örülök ennek - borzasztóan gyorsan változnak. Lehunyom a pilláimat amikor már a tizedik perc is eltelt, ezzel próbálva lenyugtatni a hevesen dobogó szívemet, noha a gyomromban lévő görcs szerintem csak akkor fog eltűnni ha becsukom a lakásom ajtaját a fiú után.

Megcsókolt tegnap, bár ez úgy hangzik mintha én egyáltalán nem akartam volna - pedig de, én könyörögtem neki - most azonban valamiért szégyellem magam emiatt. Nem szabadott volna, hagynom hogy ez megtörténjen. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Ez egyáltalán nem jelent jót nekünk - ha egyáltalán van még olyan, hogy mi. Mindenesetre tudom, hogy ez az egyetlen csók mely elcsattant tegnap éjszaka kettőnk között fenekestül felforgatott mindent. Csak még azt nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba. Mélyen legbelül egy aprócska részem, mely még mindig Landoért él, folyamatosan az kiáltja, hogy ez volt a legjobb döntés melyet a szakításunk óta hoztunk de én ebben nem vagyok teljesen biztos.

Mi van ha végül a mai nap végén csak barátok leszünk? Mi lesz ha végül többek? Mi lesz akkor ha soha többé nem látom a fiút? Noha eddig egész jól eléldegéltem a jelenléte nélkül, de van egy olyan érzésem, hogy a tegnap éjszaka történtek után ez jóval nagyobb kihívást jelentene számomra. Egy szóval sem mondom, hogy újra érzek iránta valamit, de azok az érzések melyek valamikor megvoltak azok könnyedén elő is tudnak szabadulni, akármennyire sem szeretném. Tudom, hogy abban a pillanatban ahogy Lando belép a lakásomba, azzal együtt az életemben is újra be fog lépni.

Már csak az a kérdés, hogy hagyni fogom-e vagy sem. Hagyni fogom-e, hogy boldogak legyünk vagy sem.

A csengő dallamos hangja zökkent ki a gondolataim háborgó tengeréből, egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat miközben ellököm magam a pulttól. Az izzadó tenyereimet a nadrágomba törlöm, majd az ujjaimat a kilincsre simítva egy apró pillanatra lehunyom a pilláimat miközben próbálom rendezni a vonásaimat.

"Szia." Halkan szólalok meg miután kitárom az ajtót és megpillantom Landot aki egy fekete nadrágban és egy szürke pulóverben álldogál előttem egyik kezében a telefonjával és slusszkulcsával míg a másikban sötét McDonald's logóval ellátott sötét papírzacskóval.

"Szia." Lando egy apró mosollyal az ajkai körül pillant rám, amitől szinte azonnal zavarba is jövök. A hajamba túrva állok el az ajtóból, majd a fiú után bezárom azt majd intek neki, hogy kövessen a konyhába noha tisztában vagyok azzal, hogy Lando ismeri a járást tekintettel arra, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt jár. Szerintem ismeri a lakás minden pontját. "Hoztam ebédet." Egy aprót bólintok, majd követem a fiú alakját ahogy leteszi a papírzacskót a konyhapultra és egyesével kipakolja a bútorra a szendvicseket.

"Hogy vagy?"

____________________________

Noha minden erőmmel azon voltam, hogy minél jobban elhúzzam a kései ebédünket, egy óránál tovább képtelen voltam a fiúval a konyhában ülni. Túlságosan is zsúfoltan éreztem a helyiséget, annak ellenére is, hogy a konyha egy légtérben van a nappalival. Tehát egyáltalán nem zsúfolt. Tökéletesen érződik, hogy mindketten zavarban vagyunk, ami alapjáraton egyáltalán nem meglepő, de emellett nagyon zavaró. A fenébe is, túl rég óta ismerjük egymást, hogy úgy viselkedjünk egymással mintha idegenek lennénk.

Lando a kanapén foglal helyet szemben a bekapcsolt Tv-vel, amiben valamilyen sorozat megy éppen; de egyikünk sem figyel rá. Lassan ülök le a kanapé melletti fotelba, ami tökéletes kilátást biztosít a főváros forgalmas utcájára. Nagyot sóhajtva húzom az ölembe az egyik díszpárnát majd a tekintetemet a fiúra vezetem.