𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

4

𝚂𝙷𝙰𝚈𝙴

Az éj sötét leple alatt lépek ki a teraszra, a fekete ég alá melyet csupán a csillagok és a Hold fényei világítanak meg. A vastag takarót szorosabban fogom közre magamon, s egy nagyot sóhajtva foglalok helyet a teraszon elhelyezett bútorok egyikén. A fejemet a támlának döntve vezetem a tekintetemet az égre, noha a pillantásom pillanatok leforgása alatt kalandozik a szomszéd ház egyetlen a mi hátsóudvarunkba pillantó ablaka felé. A hanyagul behúzott sötétítőn keresztül kiszűrődik a lámpa fénye, ami láttán mosolyogva rázom meg a fejemet. Lando mindig is olyan fiú volt aki ha a fejébe vett valamit akkor azt szinte rögtön meg is akarta valósítani – és az esetek nagy részében ez sikerült is neki.

A hosszú évnyi barátságunk során nagyon sokszor láttam ahogy Lando az álmaiért küzd vagy esetleg szimplán valami olyat tesz amihez kedve tartja. Mindig is az volt az elsődleges célom, hogy támogassam a fiút mindenben amiben csak tudom. De elvéreztem. Hónapok óta nem tudok mellette lenni, sok-sok hét eltelte óta nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rá. Borzasztóan soknak tűnő napja nem tudom megölelni a fiút és magamba szívni észbontó illatát. Túlságosan is sok órája nem tudok leülni mellé a lakásában és magamhoz ölelve mesélni a napjaimról miután én kitörő örömmel hallgatom végig az egy-egy versenyhétvégén összeszedett élményeit. Túl kevés időm volt arra, hogy kiélvezzem a tudatot, hogy ő a barátom.

Mindent elrontottam azon a délutánon amikor minden normálisabb magyarázat nélkül kiléptem a lakásából ezzel együtt az életéből is. Noha nem vártam el tőle, hogy utánam jöjjön mégis még jobban összetört a tudat, hogy nem keresett fel. Nem keresett meg, nem követelte, hogy adjak neki válaszokat. Minden erőfeszítés nélkül – oké hívott párszor és üzeneteket is hagyott - szállt fel a repülőgépre ami elvitte a világ másik végébe, nem foglalkozva a darabokban lévő szívemmel, melybe mérhetetlen fájdalom mart akárhányszor a fiúra gondoltam.

Tisztán emlékszek arra a napra amikor erőt véve magamon kikeltem az ágyból és mindenféle gondolkozás nélkül elmentem a repülőtérre bízva abban, hogy megmagyarázhatom a helyzetet Landonak. Noha bármennyire is akartam, hogy beszélni tudjak vele, nem tudtam. Nem rajtam múlott. Én ott voltam, ő is ott volt. Csupán az időzítés volt pocsék.

Az orrom előtt szállt fel a repülőgépre. Néhány percen, sőt néhány másodpercen múlott az, hogy beszélni tudjak vele.
És amikor ez nem jött össze eldöntöttem, hogy soha többé nem fogom keresni a fiút.

Nem azért, mert elment. Mert el kellett mennie. Csupán azért mert én csak fájdalmat tudok neki okozni és ez túlságosan is kihathat az eredményeire. Nem akarom tönkretenni a karrierét melyről, már pisis kora óta álmodozik.

Testem megfeszül amikor az ablakot eltakaró függöny megremeg, majd teljesen széthúzódik. Pislogás nélkül fürkészem az ablakot amely mögött megjelenik a fiú alakja. Lando az ablaknak dőlve fürkészi az eget miközben a hajába túr és szorosan lehunyja a pilláit.

A gondolatai ezer felé szélednek, s nem kell ehhez ott lennem mellette. Túlságosan is jól ismerem a fiút és tudom, hogy amikor az éjszaka kellős közepén is fent van akkor az vagy azt jelenti, hogy késő estig streamelt és nem tud elaludni vagy éppen a gondolatai tartják ébren.
Jelent esetben a második lehetőség a valós.

Testem minden porcikája megfeszül, a szívem kihagy egy ütemet, a levegő a tüdőmbe reked amikor a fiú tekintete felém kúszik. Noha egy egész udvar és egy teljes emelet választ el minket egymástól, a gyomrom mégis fájdalmas görcsbe ugrik amikor a fiú arcán egy szomorú mosoly jelenik meg. Nagyot nyelve kényszerítem magam arra, hogy ne kapjam el a tekintetemet a fiú alakjáról, Lando azonban egy fejrázást követően behúzza a függönyt mely mögül már nem szűrődik ki többé a lámpa fénye.