𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

5

𝙻𝚊𝚗𝚍𝚘

Az utolsó körvonalat is megrajzolva dobom el az elzsibbadt ujjaim közül a ceruzát, s a hajamba túrva döntöm hátra a fejemet a plafonra vezetve a tekintetemet. Négy napja vagyok még csak itthon, és már a negyedik napja nem aludtam el hajnali kettő előtt. Fogalmam sincs, hogy mi van velem. Képtelen vagyok elaludni a kavargó gondolataimtól melyek folyamatosan vissza-visszavezetnek a szomszédban tartózkodó lányhoz.

Ahogy az ágyban feküdve lehunyom a pilláimat minden emlék megrohamozza az elmémet. Egyaránt jó és rossz emlékek. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a jó emlékekből jóval több van mint a rosszakból. De akkor miért van az, hogy az emberben a rossz emlékek maradnak meg? Miért nem tudok többet gondolni a lánnyal eltöltött boldog napokra? Miért jönnek elő azok a képkockák amikor pár hónapja összevesztünk? Miért csak azokat a pillanatokat pörgeti le az agyam az elmémben amikor minden tönkrement? Miért csak arra tudok gondolni amikor megpillantottam a lányt a repülőtéren de nem fordultam hátra?
Miért nem mentem akkor oda hozzá? Ő megtette az első - nagyobb lépést - annak érdekében, hogy megbeszéljük a dolgokat de én makacsul a saját fejem után koslatva nem foglalkoztam a ténnyel, hogy a lány erőt vett magán és elém állt volna.
Milyen kár, hogy azt is elcsesztem.

Nem is érdemlem meg, hogy boldog legyek. Ezek után, hogyan is érdemelném meg?

Fáradtan állok fel a székből és lépek az ablakhoz, elhúzva a függönyt felpillantok a sötét égre, melyet a csillagok halvány fényei világítanak csak meg. Az ablakpárkánynak dőlve túrok a hajamba, miközben a gondolataim mindenfelé száguldoznak, de mindig ugyanoda térnek vissza; mindig ugyanazt a választ kapom.

Elcsesztem. Mégis hogyan gondolhattam, hogy ki fogja mondani ő is? Miért erőltettem rá? Miért nem tudtam valahogy kijátszani a helyzetet? Miért kellett kimondanom, hogy szeretem? Túlságosan is rövid ideje voltunk együtt; őszintén mit gondoltam?

A tekintetem akaratlanul is teraszukra kúszik ahol a gyér világítás ellenére is könnyedén kiveszem a lány megfeszült alakját. Íriszeim az arcára siklanak melyet a sötét ellenére is tökéletesen látok. A gyomrom görcsbe ugrik és a pulzusom egyre feljebb és feljebb kúszik minél tovább időzik a tekintetem a lány alakján. Egy szomorú mosollyal az ajkaim körül húzom be a függönyöket és oltom le a villanyt. A mobilommal a kezemben ülök le az ágyam szélére és oldom fel a készüléket, hogy kikereshessem a lány kontaktját. Ujjaim elidőznek a lány telefonszáma fölött; első ötletként az ugrott be, hogy felhívjam de az túlságosan is nagy lépés lenne számunkra; így inkább úgy döntök, hogy írok neki egy üzenetet.

Nem várok válaszra, mivel tudom, hogy nem fog válaszolni. Sőt nagy valószínűséggel már réges-régen kitörölte a telefonszámomat. Épp ezért lepődök meg amikor a képernyő felvillan egy rezgést követően és a lány neve jelenik meg az értesítések között.

Egy halvány mosollyal az ajkaim körül dőlök hátra a párnák közé és húzom a testemre a takarót miközben a szívem egyre hevesebb ütembe kezdi pumpálni a vért.

Miért viselkedek úgy mint egy szerelmes fiú?

____________________________

"Lando!" Érdeklődve vezetem a tekintetemet anyu felé, amikor a nő belép a nappaliba. A telefonomat letéve magam mellé szentelem minden figyelmemet a szülőmnek aki a kezében lévő konyharuhába törli az ujjait. "Megtennéd, hogy elviszed valamerre a húgaidat? Amióta itthon vagy nem mentetek el sehova sem." A csuklómon lévő órára pillantok ami délelőtt tíz órát mutat.