𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

15

𝚂𝙷𝙰𝚈𝙴

Amikor először összejöttünk Landoval, nem csak mi ketten éreztük magunkat a legszerencsésebbeknek az egész világon, hanem a szüleink, a családunk is. Először nem értettem, hogy miért de idővel rádöbbentem arra, hogy azért támogatták és segítettek annyira a kapcsolatunkat mert tudták, hogy jók vagyunk egymásnak. Hogy amíg mi ketten együtt vagyunk, addig egyikünk szíve sem fog darabokra törni. Hogy amíg egy párt alkotunk addig semmi rossz nem fog történni. Hogy amíg szeretjük egymást, addig ők tudják, hogy a gyerekeik szíve jó kezekben van.

Amikor elmondtuk a szüleinknek, hogy újból megpróbáljuk nem azt a reakciók kaptuk amire vártunk. Naivan ugyanarra a reakcióra vártam mint amikor először bejelentettük, hogy összejöttünk.

Nos most a boldog mosolyok és a szoros ölelések helyett, hideg tekinteteket és lemondó pillantásokat kaptunk.

Ha szeretném akkor sem tudnám kitörölni az emlékeimből azokat a tekinteteket amiket kaptunk - azaz kaptam. Még a saját szüleim is előbb Landora sandítottak amikor elmondtuk nekik a híreket. Akkor döbbentem csak rá igazán, hogy annak ellenére, hogy mindvégig mellettem voltak. Megvigasztaltak akárhányszor sírtam a helyzet miatt, mindvégig azt éreztek, hogy Lando húzta a rövidebbet. Ami valamilyen szinten igaz is.

Azóta nem egyszer próbáltam a szüleimmel beszélni az egészről, de minden egyes alkalommal valamilyen nevetséges indokra hivatkozva lekoptattak.

Most jutottam el arra a pontra, hogy már nem bírom tovább. Itt vagyunk Landoval két hónapja együtt, boldogabban mint valaha, április végéhez közeledve és a legfontosabb személyek az életemben nem támogatják a kapcsolatomat. És hogy miért? Mert kibaszottul sajnálják a fiút.

A két legjobb barátnőm szinte egyből elfogadta a dolgot. Noha az első reakciójuk közel sem volt ahhoz, hogy örülni fognak majd, de megemberelték magukat, átgondolták a helyzetet, meghallgattak, és utána egyszerűen kijelentették, hogy nagyon örülnek a boldogságunknak. És ennél nem is kell több.

Legszívesebben vonatra ülnék és hazautaznék csak azért, hogy személyesen beszélhessek a szüleimmel, de tudom, hogy nem tehetem. Egyrészt időt kell nekik hagynom, hogy feldolgozzák a helyzetet, másrészt a kialakult helyzet sem engedi, hogy kedvemre utazgassak.

És noha amikor két hete mondtam Landonak, hogy elhívtak minket vacsorázni... nem a teljes igazságot közöltem a fiúval. Sosem mondtak ilyet. És van egy olyan érzésem, hogy egy ideig nem is fognak... legalábbis addig amíg meg nem értik és meg nem hallgatják a sztorit az én nézőpontomból.

Noha, nagyon jól titkoltam Lando előtt, hogy valami nincs rendben a fiú még mindig jobban ismer mint bárki más. Elég egy pillantást vetnie rám amikor elmerülök a gondolataimban, hogy tudja, valami nem oké.

És tudom, hogy be fog következni az amitől a legjobban rettegek. Hamarosan teli lesz az a képzeletbeli pohár és ki fogok borulni. És rettegek attól, hogy mi fog történni ezután.

____________________________

"Szóval, mi a tervetek mára?" Autumn vigyorogva pillant a kamerába miközben én ellépek a főzőlaptól, hogy a pultra könyökölve közelebb hajolok a laptopomhoz.

"Főzök és takarítok, lehet elmegyek Landoval majd futni még nem tudom." A csuklómon lévő hajgumival gyorsan felkötöm a hajamat, majd a tésztát gyorsan a vízbe teszem.

"Nincs véletlen egy szingli barátja?" Hazel oldalra billentett fejjel pillant felém a kamerán keresztül amitől akaratlanul is elnevetem magamat. "Hihetetlen, hogy ez az idióta pont a karantén kellős közepén szakít velem. Így hogy lépjek túl rajta?" A lány szenvedve dől el az ágyán miközben mi Autumnel egy gyors pillantást váltunk.